Kétnapi gyaloglás után Rygani elérkezett a sziklaszirthez, ahonnan már
csak pár mérföld választotta el a birodalom határától. A kilátás
lélegzetelállító volt – egy darabig. Úgy száz méterrel alatta a szikla
szürkéjét már magas fák lombjai takarták el.
Arneában ugyanolyan fák nőttek, mint a felszínen, csak nem éghajlat
szerint. A tűlevelű örökzöldek ott éltek a gyümölcsfák, tölgyek és pálmák
között. Ugyanez elmondható volt az aljnövényzetről is, így a legtöbb utazó nem
tudhatta, mire számítson, mikor belép az erdőbe; volt, ahol lépni sem lehetett
a bokrok, páfrányok és indák sűrűjében, máshol pedig több tíz méterekre el
lehetett látni a fák között. Néhol kisebb-nagyobb rétek tarkállottak a
rengetegben, de egy ponton minden zöld eltűnt a láthatárról. Itt ért véget
Arnea birodalma, amit varázslatos védőburok vett körbe. Az akadály mögött pedig
nem volt más, csak sűrű sötétség.
A legtöbben inkább elkerülték a határokat, ennyire közel hozzájuk már
nem épültek házak sem, és az ösvények is egyre járhatatlanabbá váltak. Nem
mintha a te’nairi népnek lett volna bármi félnivalója. Mióta mágia segítségével
az egész birodalmat elrejtették a földfelszín alatt, a szörnyek nem okoztak
többé problémát. Az erdő vadállatai jelentették az egyetlen veszélyt, de még
fiatal korában minden te’nairi megtanulta, hogyan kerülje el őket anélkül, hogy
megzavarnák az állatokat. Olyan mély harmóniában éltek a természettel, hogy nem
volt szükség vadászokra és haszonállatokra. Minden élőlény ebben a birodalomban
szabad akaratából cselekedett. Béke és nyugalom uralkodott már hosszú évek óta
Arneában. Senki sem számított rá, hogy ez meg fog változni. Márpedig a változás
a küszöbön állt.
Rygani azonban nem tartozott a félősök közé. Sőt, kifejezetten
bátornak számított még a te’nairik között is, márpedig nem gyávaságukról
híresek. Nem mintha a lány ettől különlegesnek érezte volna magát. Pont olyan
volt, mint a legtöbb te’nairi – karcsú, méltóságteljes megjelenésű. A hegyes
fül és macskaszem mind a faj jellegzetessége volt, ahogy a különleges bőrszín
is; mint a haj, ez is családonként változott. Rygani szürke bőrt és gyönyörű,
hollófekete fürtöket örökölt, egészen a térdéig leérőt, amelyet minden nő
megirigyelt volna tőle. Ez is olyan tulajdonság, amely családja minden egyes
tagjára jellemző volt, ahogy a sötétzöld szem is, olyan árnyalatú, akár a
fenyők lombjai. Ebben sajnos az övé kicsit hibásnak számított, hiszen csak a
bal szeme tükrözte örökségét. A jobb, senki sem tudja, miért, aranysárga
színben pompázott.
Bár ezekben a külső vonásaiban kitűnt társai közül, nem a megjelenése
volt az, amelyre igazán büszke lehetett. Az Ay Deahen család, melynek utolsó
tagja volt, harctudásáról híresült el. Minden idők legnagyobb te’nairi harcosai
közülük kerültek ki, és a családi hagyománynak megfelelően Rygani is részesült
a kiképzésben, mely méltóvá tette őseihez. Kiemelkedő harctudásának hála
megbecsült helye lett a te’nairik vezetőjének udvarában. A dolga az volt, hogy
őrizze a békét, felügyelje a rendet és természetesen biztosítsa a Te’sina, az
uralkodónő biztonságát.
Éppen ezért nem akart most ott lenni, ahol volt.
A birodalom legszélén, távol a Te’sinától, akire vigyáznia kellene, egy állítólagos szörnyet próbál levadászni. Persze a parancsnok biztosította, hogy a Te’sina biztonságban lesz távollétében, és már évek óta nincs mitől tartaniuk, senki sem akarná bántani, de ettől még libabőrös lett a karja, ha rá gondolt. A szörnyek meg nem juthatnak át a varázsfalon, éppen ezért képtelenség, hogy csak úgy a semmiből megjelenjen egy Arneában. Mégis, szemtanúk állították, hogy láttak egyet, és miután az ügy kivizsgálására jelentkezők nem találtak semmit, mindenki biztos lehetett benne, hogy csak vaklárma az egész.
A birodalom legszélén, távol a Te’sinától, akire vigyáznia kellene, egy állítólagos szörnyet próbál levadászni. Persze a parancsnok biztosította, hogy a Te’sina biztonságban lesz távollétében, és már évek óta nincs mitől tartaniuk, senki sem akarná bántani, de ettől még libabőrös lett a karja, ha rá gondolt. A szörnyek meg nem juthatnak át a varázsfalon, éppen ezért képtelenség, hogy csak úgy a semmiből megjelenjen egy Arneában. Mégis, szemtanúk állították, hogy láttak egyet, és miután az ügy kivizsgálására jelentkezők nem találtak semmit, mindenki biztos lehetett benne, hogy csak vaklárma az egész.
Egészen addig így hitték, míg meg nem lett az első áldozat. A legelső
te’nairi száz éve, aki gyilkosság áldozatává vált. Legalábbis, akiről biztosan
tudták, hogy ez történt vele. Ez már határozottan aggasztani kezdett mindenkit,
és a többség egyet értett abban, hogy a legjobb- s még pontosabban, az egyetlen
- harcosuknak kellene a dolog végére járnia.
Rygani az előző napon érkezett
meg a tett színhelyére, hogy megvizsgálja az áldozatot. Az hamar egyértelművé
vált, hogy valami nagy erejű lény lehetett a tettes, amely erős karmokkal
rendelkezett. Az is látható volt, hogy táplálkozás céljából ölte meg a
gyanútlan te’nairit, hiszen bizonyos részei hiányoztak a testnek, és sok helyen
felismerhetetlenre marcangolta valami. Ez azonban ugyanúgy lehetett egy
vadállat műve, mint egy szörnyé, bár állati támadásra már évtizedek óta nem
volt példa.
A lányt ez mindenesetre nem győzte meg. A szörnyek nem jutnak le csak
úgy a föld alá, majd át egy varázsakadályon. Az is lehet, hogy valaki a
bolondját akarja járatni vele, és mindez csak elterelés. Jobb lesz, ha minél
előbb a végére jár, hogy visszatérhessen a Te’sina mellé – ezt akkor
elhatározta magában, és követni kezdte a gyilkosság elkövetőjének nyomait.
Így kötött ki végül a sziklaszirten, farkas szemet nézve a te’nairik
által ismert világ végével, és még mindig semmi nyoma a szörnynek –
pontosabban, itt értek véget a nyomok. Ha csak nem tud repülni a dög,
feltehetőleg lezuhant a szikláról. Rygani reménykedett benne, hogy ez utóbbiról
volt szó, és a lény nem élte túl a becsapódást. De ezt csak úgy tudhatta meg,
ha leereszkedik a sziklán, és az erdőben keresi tovább.
A nap már a végéhez közeledett, amit az egyre sötétedő égbolt jelzett.
Habár a lány nem félt attól, hogy az éjszaka megnehezíti a keresését, hiszen a
te’nairik elég jól látnak a sötétben, ráadásul a nem messze lévő varázsfal
halvány derengéssel biztosított némi fényt. Mégis, Rygani türelme kezdett
elfogyni, így meg sem próbált ösvényt találni a fák között, amely biztonságosan
levitte volna a szikláról, bár kerülőt jelentett volna. Bízva saját
képességeiben inkább mászni kezdett, óvatosan ereszkedve lefelé. Nem csak a
harcban, a mászásban is kiváló képességeknek örvendhetett, így egy pillanatig
sem félt a leeséstől.
Talán a Szellemek kísérték figyelemmel minden lépését, vagy tényleg
csak saját magának köszönhette, de még egyszer sem került veszélybe az élete.
Bármilyen akadállyal is találkozott, sikerült elhárítania. Egy mély szakadék és
meredek sziklafal már meg sem kottyant neki. Az utolsó métereket már pár
nagyobb ugrással tette meg, majd guggolva érkezett a földre, ahol az erdő
folytatódott tovább. A szörny tetemének azonban nyoma sem volt.
- Még
életben van a rohadék – morogta a lány. Akkor talán mégis valami szárnyas
lényről van szó, és ezen a ponton már megállapítható, hogy nem egy állat. Mikor
Arneát áthelyezték a föld alá, védett helyre, a te’nairi nép nem hozott magával
sem békés, sem gonosz természetű lényt, amelyeknek bárminemű köze lenne a szörnyidézőkhőz.
Csakis a tiszta, mágiától érintetlen állatokat és növényeket.
Rygani azonban még nem akarta egyértelműen kijelenteni, hogy egy
felszínről származó szörnnyel van dolga. Keresgélni kezdett, hátha újra a
nyomára bukkan a lénynek. Talán mégiscsak levetette magát a szikláról, és
valahogyan túlélte. Bár még nem találkozott élőben egy szörnnyel sem, hiszen
még apró magzat volt csupán az Elszigetelődés idején, de rengeteget olvasott
róluk, tanult a szörnyekkel szembeni harcokról, és biztos volt benne, hogy ha
eljön az idő, képes lesz legyőzni őket.
Végül talált valamit; a sűrű aljnövényzet között egy nehezen kivehető
lábnyomot. Nagy volt, és össze sem hasonlítható egy medve vagy farkas
nyomaival. Hosszúkás láb, vékony ujjak és éles karmok. Kettő pár, tehát nem
négylábújé. Rygani követni kezdte a nyomot, amely egész frissnek tűnt. A lényt
valószínűleg lelassította az emésztés, így a lánynak volt ideje utolérni, és
lám, most már szinte a markában volt. Ezen a ponton nem is gondolt rá, hogy
megálljon, hiába lett egyre sötétebb. Még a hajnali órákban is látna
valamennyit, mikor az éjszaka a legsötétebb pontjához ér. Mindig is érdekelte
Ryganit a fenti világ, hogy mennyire más, mint az övék. Rengeteget írást átnyálazott
róla, és azt is megtudta, hogy ott éjszakánként az úgynevezett Holdak és
csillagok adnak fényt. Így a fent élő szörnyidézőknek nincsen szükségük olyan
éles látásra, mint a te’nairiknak. Azonban a belőlük született szörnyek sokkal
jobban látnak, szinte tökéletesen a sötétben is. Ez viszont hátrányt jelenthet
a lánynak, ha harcra kerül a sor. Lehet, hogy jól lát ő is éjszaka, de a
leírtak szerint a közelében sincsenek az érzékei a szörnyekéhez.
Mindenesetre ez volt most a legkisebb gondja. Még messze volt a
hajnal, bőven maradt elég fény, hogy leteríthesse a vadat. Ráadásul már
vészesen közel járt a varázsfalhoz, ami halványan, lilásan derengett. Minél
közelebb járt hozzá, annál óvatosabban kezdett lépdelni. Hangtalanul, mint egy
szellem. A fák között megreccsent valami, mire Rygani ledermedt és csak fülelt.
Az aljnövényzet a falhoz közeledve már ritkulni kezdett, így messzebbre
elláthatott, és bizony a mágikus akadály megvilágításában kezdett kirajzolódni
egy árny. Messziről egy te’nairi sziluettjének tűnt, de a lány biztos volt
benne, hogy nem ő lesz, akinek a nyomait követte. Akkor ki lehet az?
Újra elindult, óvatosan lépdelve, mígnem ismét hallotta a zajt az
erdőből. Jobb felől érkezett, és már látta is a mozgást. Nem volt biztos benne,
hogy ez a szörny, vagy csak egy állat, de mielőtt az kiszúrhatta volna, egy
könnyed mozdulattal a levegőbe ugrott, elkapva egy fa ágát, amire felhúzta
magát. A törzshöz simulva figyelt és várt, miközben lekapta válláról az íját,
és egy vesszőt helyezett az idegre. A motoszkálás egyre közelebbről
hallatszott, és végül meg is látott egy nagy, sötét alakot a bokrok között. A
lény szimatolva kereste a következő prédáját, de még a közelében sem volt a
fának, amin Rygani rejtőzött, mikor felkapta a fejét és mozdulatlanná vált. A
lány ki akarta használni ezt az alkalmat, hogy egy nyílvesszőt repítsen a dög
fejébe, de a következő pillanatban az villámgyorsan rohanásnak indult a
varázsfal irányába.
- Francba! – Rygani, amilyen sebesen csak tudott, utána iramodott a fák között, ágról-ágra ugrálva, hogy az aljnövényzet ne lassíthassa a mozgását. Már majdnem kiért a fák közül, mikor egy kiáltás töltötte meg a levegőt. Kétségtelen, annak a te’nairinak volt a sikolya, akit korábban látni vélt az erdő szélén.
- Francba! – Rygani, amilyen sebesen csak tudott, utána iramodott a fák között, ágról-ágra ugrálva, hogy az aljnövényzet ne lassíthassa a mozgását. Már majdnem kiért a fák közül, mikor egy kiáltás töltötte meg a levegőt. Kétségtelen, annak a te’nairinak volt a sikolya, akit korábban látni vélt az erdő szélén.
Egy nagy ugrással vetette le magát az utolsó fáról, hogy egy apró
tisztásra érkezzen, ahol a szörny sarokba szorította a rémült te’nairit. Bár
egy kardot szorongatott a kezében, nem mutatta legkisebb jelét sem, hogy
használná a szörny ellen, csak hátrált, amíg lehetett, karjáról folyt a vér.
Rygani kihasználta, hogy a lény mással van elfoglalva, így futva
megkerülte, és oldalról lőtte meg: a nyílvessző átfúrta a teremtmény nyakát. Az
fülsüketítő visítással hátrálni kezdett, karmos mancsaival hasztalan próbálta
eltávolítani a nyilat. Rygani újra lőtt, ezúttal a hátán találva el, amitől a
szörny csak még dühösebb lett. Most azonban beazonosította a támadás forrását,
és futva megindult felé. A lánynak már nem maradt ideje újra lőni, így eldobta
íjét és kardot rántott. A szörny pár méterrel előtte elrugaszkodott a földről,
hogy rávethesse magát, így tökéletes lehetőséget kínálva rá, hogy a te’nairi
harcos egy bukfenccel alá kerülve hosszában felvágja a hasát.
A szörny belsőségei egyenesen Ryganira ömlöttek volna, ha nem ugrik
félre időben. Támadója a földre hanyatlott, és tehetetlenül vonaglott, míg az
élet utolsó szikrái el nem hagyták. Zöld szörnyvér áztatta a földet körülötte,
és testéből gyomorforgató bűz áradt. Most, hogy már nem kellett tartania tőle,
Rygani alaposabban is megvizsgálta. Pofája farkasra emlékeztetett, de szőr nem
nőtt rajta, csak görbe agyarai, és két pár fekete szeme volt. A teste vékony,
minden egyes csontja tisztán látható a bőre alatt. Hosszú karmai alkalmasak rá,
hogy bárkit széttépjen. Immár kétségtelen, hogy ez egy fenti világból származó
bestia. Egyetlen kérdés maradt, mégpedig az, hogy hogyan jutott le ide?
Miután összeszedte fegyvereit, Rygani a másik te’nairihoz sétált, aki
csaknem áldozatként végezte. Egy fiatal lánynak tűnt, aki nem lehetett valami
tapasztalt erdőjáró vagy kardforgató. Felmerül hát a kérdés, hogy mit keresett
egyedül a birodalom szélén?
- Mutasd
csak! – Rygani letérdelt mellé, és kezébe vette a lány karját, hogy szemügyre
vehesse a sebet. A szörny karmai teljes hosszában felszántották a bőrt a
vállától a kézfejéig, a vér pedig folyamatosan szivárgott belőle. – Le kell
tisztítani és bekötözni. Talán találok az erdőben pár gyógynövényt, ami…
- Köszönöm – szakította félbe a lány. Volt a hangjában valami különös mélység… egyszerűen nem ilyet képzelt volna el egy fiatal hölgynek. – Azt hittem… azt hittem, végem van.
- Szerencséd, hogy erre jártam – felelte Rygani, majd tovább vizsgálta a sebet. A ruhája már így is fel lett hasítva, így nem volt nehéz az ujját letépni, azzal készíthetett egy rögtönzött kötést. – Ez megteszi, amíg kicsit távolabb érünk és keresünk egy táborhelyet. Hacsak nem akarod ezt a kellemes szagot élvezni még egy ideig…
Ezen a lány elnevette magát. – Menjünk!
- Köszönöm – szakította félbe a lány. Volt a hangjában valami különös mélység… egyszerűen nem ilyet képzelt volna el egy fiatal hölgynek. – Azt hittem… azt hittem, végem van.
- Szerencséd, hogy erre jártam – felelte Rygani, majd tovább vizsgálta a sebet. A ruhája már így is fel lett hasítva, így nem volt nehéz az ujját letépni, azzal készíthetett egy rögtönzött kötést. – Ez megteszi, amíg kicsit távolabb érünk és keresünk egy táborhelyet. Hacsak nem akarod ezt a kellemes szagot élvezni még egy ideig…
Ezen a lány elnevette magát. – Menjünk!
Rygani talpra segítette, de mielőtt tovább álltak volna, még egyszer
visszasétált a szörnytetemhez. A Te’sinának bizonyítékra lesz szüksége, de nem
cipelheti el az egészet a városba. Elővette vadászkését, és pár jól irányzott
mozdulattal levágta a teremtmény mancsát, majd egy kis zsákba rakta. Ez elég
kell legyen, hiszen nem hasonlít semmilyen más állatéra. Ezután visszafordult a
fiatal lányhoz és biccentett, hogy indulhatnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése