III.
Mint általában, Ryganinak most is
problémái voltak az alvással.
Mióta az
eszét tudta, furcsa álmai voltak. Mivel mindig ugyanazokat a különös képeket
látta, először fel sem tűnt neki, hogy ez szokatlan, míg a többi te’nairitól
meg nem tudta, hogy az ő álmaik teljesen mások.
Legtöbbször egyszerű kis
jeleneteket látott te’nairik, de néha halandók életéből is. Nem történtek vele
olyan különös, furcsa dolgok, mint a többség álmaiban. Ezek egytől-egyig
valóságosak voltak, mintha igazi emlékek lennének. Az még egészen elfogadható
volt számára, hogy saját fajtársai köszönnek vissza éjjelente az elméjében, még
ha olyanok is, akiket életében nem látott. Mindig lerajzolta őket, és mikor a
nővérét kérdezte róluk, sokszor kiderült, hogy akikkel álmodott, már nem élnek.
Sőt, még Rygani születése előtt haltak meg, így lehetetlen lett volna számára
emlékezni rájuk.
Az azonban már teljességgel
lehetetlennek tűnt, hogy szörnyidézőkről álmodjon. Egy olyan fajról, amit soha
semmilyen formában nem láthatott még életében. Édesanyja várandós volt az
Elszigetelődés idején, és már itt, a föld alatt hozta világra a lányt. Mégis
ott voltak a szörnyidézők, minden éjjel. Talán csak a fantáziája játszott vele?
A sok könyv alapján így képzeli el őket? Kerek fül, néhol tökéletlen test,
többségüknél egyforma bőrszín. A hajuk és szemük sem olyan színes, mint a
te’nairiké, és közel sem olyan előkelő megjelenésűek. Tényleg ilyenek lehetnek?
És miért álmodik róluk? Ha csak a képzelete szüleményei, miért tűnnek olyan
valóságosnak?
A legkülönösebb az álmaiban mégis
az, hogy teljesen egyszerű, hétköznapi pillanatokat örökítenek meg. Egy öreg
halász magyaráz neki, mintha csak a tanítványa lenne, hogyan kösse meg a hálót.
Vagy épp egy kisgyerekként van jelen, ahogy családi vacsorához készülődnek.
Volt már várkapitány, te’nairi nemes, tudós, vagy egy erdő mélyén élő remete.
Amit most éjjel álmodott, az
viszont az eddigieknél is különösebb volt. Mert ebben az álomban saját magát
látta külső szemmel.
A fénykő már derengett a torony
tetején, jelezve a te’nairik számára, hogy ideje felébredni. A Város kezdett
életre kelni, egyre több mozgás volt a fák között. Kellemes szellő lengedezte
be az utcákat. De valaki már rég talpon volt.
Rygani egy fa törzsébe épített
városi ház szobájában találta magát. Testét magasabbnak érezte, mint a
valóságban, finom selyemruha simult bőréhez, haja súlya pedig kevesebbnek tűnt.
Mint minden álmában, most is valaki más bőrében volt, de mikor a szoba tükre
elé lépett, elakadt a lélegzete.
Arcvonásai oly ismerősek voltak,
mélyzöld szemei barátságosak. A nő, aki visszanézett rá, biztonságérzetet és
melegséget árasztott magából. Szürkés bőre és fekete haja annyira hasonlatossá
tették Ryganihoz, hogy egy pillanatra azt hitte, saját magát látja. De nem
időzött sokáig a tükörnél. Az ágy melletti kis szekrényhez lépett, és a
fiókjából egy kést vett elő. Rygani jól ismerte azt a kést. A nővéréé volt.
A következő pillanatban kopogás
hallatszott a bejárat felől, majd egy mély férfi hang: - Thiränna Ay Deahen! A
Te’suon nevében kérem, nyissa ki az ajtót!
- Egy
pillanat! – felelte a nő, és átsietett a szomszéd szobába, ahol két kislány ült
az ágy szélén. Mindkettő magán viselte az Ay Deahen család jellegzetes
vonásait, a szürke bőrt, hollófekete hajkoronát, és zöld szemeket – leszámítva
a kisebbik leány apró hibáját, mivel az ő jobb szeme aranyszínű volt. Az
idősebb leány épp egy könyvből olvasott húgának, aki még roppant fiatal volt,
épphogy megtanult járni és beszélni.
- Lányok! El
kell mennetek innen – sürgette őket Thiränna. Leguggolt az ágy elé, egyik kezét
a fiatalabb fejére, másikat az idősebbik combjára téve. – Osyria… mostantól
neked kell vigyáznod a húgodra. Bármi történjék is, ne veszítsd szem elől!
- De anya… -
Osyria tekintete szomorúsággal telt el, ahogy megragadta édesanyja kezét. –
Miért kell elmennünk? Nem akarlak itt hagyni…
- Egy nap majd elmagyarázom, kicsim! De most nincs idő rá… - Ezt megerősítendő újabb kopogás hallatszott az ajtóból. – Kimentek a hátsó ajtón, Gremund bácsikátok ott vár. Elvisz titeket a Körhöz, ahol megtanít harcolni.
- Egy nap majd elmagyarázom, kicsim! De most nincs idő rá… - Ezt megerősítendő újabb kopogás hallatszott az ajtóból. – Kimentek a hátsó ajtón, Gremund bácsikátok ott vár. Elvisz titeket a Körhöz, ahol megtanít harcolni.
- De…
- Fogd ezt! – Thiränna előhúzta a kést, és a lánya kezébe adta. – Családi örökség. Még találkozunk, de most mennetek kell…
- Anya! – szólalt meg a másik is, aki csak most értette meg, mi történik körülötte. Szomorúságtól csillogó szemekkel nézett rá.
- Fogd ezt! – Thiränna előhúzta a kést, és a lánya kezébe adta. – Családi örökség. Még találkozunk, de most mennetek kell…
- Anya! – szólalt meg a másik is, aki csak most értette meg, mi történik körülötte. Szomorúságtól csillogó szemekkel nézett rá.
- Semmi baj,
Rygani, semmi baj… a nővéred vigyázni fog rád! – Édesanyjuk egy csókot nyomott
mindkét lány homlokára, majd felegyenesedett, utat engedve nekik.
- Indulj, Ryg! – Osyria kezébe vette az irányítást, talpra állította testvérét, és a hátsó ajtó irányába kezdte terelni. Thiränna megfogta a lány kezét, hogy még egy szóra megállítsa.
- Osyria… a húgod nagy veszélyben lesz, ha magára marad. Emlékszel a karperecre, amit a születésekor adtunk neki? – A lány bólintott, bár tekintetén látszott, hogy egyre jobban összezavarják édesanyja szavai. – Ne engedd neki, hogy levegye. Soha. Értetted? Nem veheti le!
- Nem felejtem el. – Hangja meglepően nyugodtnak tűnt. Felkapta a húgát a vállára, és elindult a kijárat felé. Rygani ellenben egyre kétségbeesettebb volt, bal szeméből folytak a könnyek.
- Anya! Anya… nem akarok… anya!
De Thiränna hátat fordított nekik, és a bejárati ajtóhoz sétált.
- Indulj, Ryg! – Osyria kezébe vette az irányítást, talpra állította testvérét, és a hátsó ajtó irányába kezdte terelni. Thiränna megfogta a lány kezét, hogy még egy szóra megállítsa.
- Osyria… a húgod nagy veszélyben lesz, ha magára marad. Emlékszel a karperecre, amit a születésekor adtunk neki? – A lány bólintott, bár tekintetén látszott, hogy egyre jobban összezavarják édesanyja szavai. – Ne engedd neki, hogy levegye. Soha. Értetted? Nem veheti le!
- Nem felejtem el. – Hangja meglepően nyugodtnak tűnt. Felkapta a húgát a vállára, és elindult a kijárat felé. Rygani ellenben egyre kétségbeesettebb volt, bal szeméből folytak a könnyek.
- Anya! Anya… nem akarok… anya!
De Thiränna hátat fordított nekik, és a bejárati ajtóhoz sétált.
- Anya!
Rygani olyan
hirtelen ült föl, hogy beleszédült, ráadásul pár állatot is megijeszthetett
vele, mert a fák között zajongani kezdtek. Már hajnalodott, a tüzük kialudt, és
a fű harmatos lett a mezőn. Pár pillanatba még beletelt, míg felfogta, mit is
álmodott az imént. Mikor utoljára látta édesanyját, még gyámoltalan kisgyermek
volt, így alig emlékezett valamire. Csak a félelemre és szomorúságra.
Miután nővére kirángatta a házból
a síró lányt, Gremund bácsikájukkal együtt a régi kiképző Körhöz mentek, ahol
megtanultak mindent, amit egy Ay Deahen leszármazottnak tudnia kell. Gremund és
Osyria maradt az egyetlen családja, míg nagybátyja el nem tűnt. A te’nairiknál
így nézett ki az időskori halál. Egyik nap még ott voltak, a másikon meg már
nem. Mikor egy te’nairi úgy érezte, elérte élete célját, beteljesítette a sors
által rábízott feladatot, és már épp elég századot megélt, egyszerűen csak
eggyé olvadt a természettel. Némelyik fává változott, mások állatokká, vagy
egyszerűen csak feloldódtak a folyó vizében. Kicsit hasonlított a szörnyidézők
halálához, de sokkal békésebb és barátságosabb módon történt.
Osyria azonban nem így tűnt el.
Rygani tudta, hogy nővére nem az a fajta, aki egy szó nélkül távozna, és nem is
az, aki feladná az életet, mikor még annyi minden áll előtte. Különben is, még
túl fiatal lett volna ehhez. Szentül meg volt róla győződve, hogy nővérének
köddé válása mögött valami más áll. Miután megtörtént, hetekig kereste, tűvé
tette érte egész Arneát. Semmi nyomát nem lelte, csak egyetlen egyet; mikor
kétségbeesésében már körbejárta a birodalmat a fal mentén, végül rálelt nővére
tőrére.
A tőr, melyet édesanyjuk bízott
rá, mely régi családi örökség volt, most elhagyatottan hevert a fűben a mágikus
fal lábánál. Rygani ekkor értette meg, hogy nem fog nővére nyomára bukkanni,
bárhogy is keresi. Talán a Szellemek súgták meg neki, hogy így van, vagy a
saját megérzései, de tudta, hogy Osyria nem jön vissza.
Azon a helyen állított neki
emléket, ahol a tőrt megtalálta. A fegyvert magánál tartotta, de valami mást
ott hagyott helyette: a karperecet, amelyet világéletében viselt. Apró,
varázslattal kővé dermesztett virágokból lett fűzve, és Osyria állította, hogy
ő készítette, mikor Rygani még csecsemő volt. Megeskette a húgát, hogy mindig
viselni fogja, egyfajta emlékként. Ő eleget is tett ennek, addig a napig. Nem
tudott volna ránézni a karperecre anélkül, hogy szomorúság öntené el a szívét.
Márpedig a Te’sina testőreként nem engedhette meg magának, hogy bánata miatt
figyelmetlenné váljon, és uralkodónőjének baja essen. Éppen ezért a
Szellemekhez imádkozva egy liliomot növesztett arra a helyre, úgy, hogy az
ékszer körül ölelje a növény szárát.
Gondolatai ide-oda cikáztak az álma, a nővére
eltűnése és a tegnapi események között. Syraa mozgolódása zökkentette vissza a
valóságba, a lány felült és letolta magáról a köpenyt. Láthatóan reszketett a
hűvös reggeli levegőben, és bizonyára a fű nedvessége is rontott a helyzeten.
Rygani kételkedett benne, hogy a ruhái szárazon maradtak. Szerencséjére ő maga
bőrruhát viselt, így neki nem voltak hasonló problémái. Elkezdett hát
utazótáskájában kutatni egy ruhadarab után, amit ráadhat Syraára.
- Tessék,
bújj bele ebbe! – nyújtott át neki egy fehér köntöst, melynek térdig érő alját
arany szegély díszítette. Mivel nagyjából egymagasak voltak, Syraa csak egy
leheletnyivel alacsonyabb, jónak kell lennie rá.
- Ez a fehér szín… nem a…
- A palota vendégeinek adják, egyfajta belépőként szolgál. Ha valaki kiérdemli, a Te’sina ilyet ajándékoz neki, így szabadon járhat ki-be.
- Ez a fehér szín… nem a…
- A palota vendégeinek adják, egyfajta belépőként szolgál. Ha valaki kiérdemli, a Te’sina ilyet ajándékoz neki, így szabadon járhat ki-be.
Ahogy bármely szörnyidéző
nemzetnél, a te’nairiknál is a palota szolgált uralkodóik, szellemi vezetőik
székhelyéül. Arnea városának központjában állt, nem csak a Te’sinának, de a
négy elem kövének, és annak őrzőinek is otthont adva. Az egyetlen hely
Arneában, ahol őrök vigyázták a rendet, és egy ilyen fehér köntös nélkül
bejutni tényleg nem volt egyszerű.
- Te… odáig elvinnél engem? – Syraa láthatóan még mindig meg volt szeppenve a felajánlástól.
- Csak ha szeretnéd. Azt mondtad, nem akarsz hazamenni, amit tiszteletben tartok. A legjobb tehát az lenne, ha a Városba mennél, de ott már magadról kellene gondoskodnod. Habár… ha úgy döntesz, eljönnél velem a palotába…
- Igen! – csillantak fel a szemei, és Rygani most először látott boldogságot megjelenni az arcán. – Vagyis… köszönöm, ez nagy megtiszteltetés lenne.
- Te… odáig elvinnél engem? – Syraa láthatóan még mindig meg volt szeppenve a felajánlástól.
- Csak ha szeretnéd. Azt mondtad, nem akarsz hazamenni, amit tiszteletben tartok. A legjobb tehát az lenne, ha a Városba mennél, de ott már magadról kellene gondoskodnod. Habár… ha úgy döntesz, eljönnél velem a palotába…
- Igen! – csillantak fel a szemei, és Rygani most először látott boldogságot megjelenni az arcán. – Vagyis… köszönöm, ez nagy megtiszteltetés lenne.
- Ez a
legkevesebb – mosolyodott el Rygani is, és megvárta, amíg a lány belebújik a
köntösbe, majd a derekán összefogja övével. Sötétkék selyemruhája szakadt volt
ugyan, de így is előkelőséget sugárzott magából. Most, hogy jobban megnézhette
az arcát, valahonnan ismerősnek tűntek a vonásai. A halványlila bőr, és a
csillogó ibolya szemek, valamint az azokat keretező szeplők. De az is lehet,
hogy csak hasonlít valakihez, aki a látomásaiban tűnt fel. Nagyon is valószínű,
hiszen rengeteg te’nairival találkozva elfogta már ez az érzés.
- Még mindig
hihetetlen számomra, hogy ennyire… nagylelkű vagy velem – szólalt meg Syraa,
miután visszaült a fatönkre. – Hogyan jutottál hozzá ehhez? A palotában
dolgozol?
- Olyasmi.
- És… neked nem lesz rá szükséged?
Erre Rygani csak vállat vont. – Be fognak engedni. Viszont… - Újra kutakodni kezdett táskájában, majd elővett egy kis csomag szárított gyümölcsöt. Egy maréknyit magához ragadt, a többit pedig Syraa kezébe adta. – Egyél, mielőtt elindulunk. Egy nap alatt elérthetünk a Városba, de jobb nem üres gyomorral nekivágni.
- Olyasmi.
- És… neked nem lesz rá szükséged?
Erre Rygani csak vállat vont. – Be fognak engedni. Viszont… - Újra kutakodni kezdett táskájában, majd elővett egy kis csomag szárított gyümölcsöt. Egy maréknyit magához ragadt, a többit pedig Syraa kezébe adta. – Egyél, mielőtt elindulunk. Egy nap alatt elérthetünk a Városba, de jobb nem üres gyomorral nekivágni.
A lány elfogadta az ételt, és
csendben majszolgatni kezdte. Rygani viszont felkelt helyéről, és járkálni
kezdett a mezőn, míg reggelijét fogyasztotta. A te’nairik gasztronómiája
igencsak sokszínű volt, de hosszabb utakra többnyire csak gyümölcsöt vittek
magukkal. Ezek persze különlegesen voltak elkészítve, hogy kisebb mennyiség is
nagy energiát kölcsönözhessen a fogyasztónak. Hamar jóllakottnak érezte magát.
Mire végzett a gyümölcsökkel, pont odaért a mágikus fal elé, megállt előtte, és
tekintetével végigmérte az égbe nyúló felületet. Kicsit hasonlított az üveghez,
halovány bíbor árnyalatban, és valamiféle különös energiát sugárzott magából.
Az üveggel ellentétben viszont egyáltalán nem tükröződött, és mögötte
valamelyest kivehető volt a tömör földtömeg.
Puszta kíváncsiságból kinyújtotta
a kezét, hogy megérintse a falat. A legtöbb te’nairi nem merte megtenni, vagy
meg sem fordult a fejükben. De Rygani minden egyes alkalommal élt a
lehetőséggel, mikor a fal közelében járt. Ez utoljára Osyria eltűnésekor, és az
utána való kutatás feladásakor történt meg vele. Minden egyes alkalommal a fal
mintha energiával töltötte volna el. Kellemes, meleg bizsergés futott végig az
egész testén, és utána felfrissültnek érezte magát. Ezúttal azonban valami más
volt.
Most is érezte az energialöketet,
de korántsem olyan intenzíven, mint azelőtt. Lehunyta a szemét, és az üvegszerű
felületre nyomta a kezét, de amit tapintott, az nem a fal volt. Nedves,
porhanyós, akár a…
- Föld!
- Föld!
Amint
kinyitotta szemét, azt látta, hogy keze csuklóig merül a fal anyagába, és a
túloldalon a tömör tőzeget markolja ujjaival. Ijedten rántotta vissza karját,
és hátrált pár lépést. Érintése nyomán a fal elvékonyodni látszott, majd szép
lassan visszaállt eredeti formájába, mintha mi sem történt volna.
- Valami baj
van… - hebegte hitetlenkedve. A szörny felbukkanása kapcsán érezte, hogy valami
nagyon nem stimmel itt, de álmában sem gondolta volna, hogy a fal
meggyengülésének eredménye. Pedig
logikus a dolog. Végső soron, a fal védi meg őket mindentől, ami odafönt van.
Ha valami a kinti világból bekerül ide, annak csak egy oka lehet…
Visszasietett a kis táborukhoz,
és elkezdte összeszedni a holmijait, hogy indulhassanak. Syraa már menetkésznek
tűnt, és láthatóan a reggelijét is befejezte. – Minden rendben? – kérdezte
aggódva, amiből Rygani egyből rájött, hogy túlságosan is elengedte magát,
érzelmei simán leolvashatókká váltak. Nagy levegőt véve újra véka alá rejtette
őket, ahogy azt oly sokszor tette. Gyűlölte, ha valaki gyengének, rémültnek,
vagy estleg bizonytalannak látta. Mikor egyedül volt, nem bajlódott azzal, hogy
érzelmeit elfojtsa, de sokszor ezt nem engedhette meg magának. A te’nairik első
ránézésre békés, ártalmatlan teremtményeknek tűntek, harmonikus és nyugodt
életmódjuk megtévesztette az idegen szemeket. De az igazság az, hogy a legtöbb
te’nairi túlságosan is büszke természetű volt. Saját családjának hírnevét és
elismertségét helyezte előtérbe, ezért egyesek sokszor folyamodtak különböző
kisebb-nagyobb hazugságokhoz. Persze a négy törvényt mindig mindenki
betartotta, így ez sosem okozott különösebb problémát. Nos, egy-két esetet
leszámítva… Mindenesetre, Rygani mindig ügyelt rá, hogy fajtársai tökéletesen
szenvtelennek lássák, biztos, ami biztos.
- Nem… -
felelte Syraa korábbi kérdésére. Szívesen állította volna az ellenkezőjét, de ő
személy szerint utált hazudni. - …de erről inkább akkor mesélnék, ha
megérkeztünk a Városba. Hogy van a karod?
- Egész jól. – A lány feltűrte frissen kapott fehér köntösének ujját, felfedve az alatta levő kötést. Néhol átütött rajta a vér, de nem áztatta el, ami jó jel volt. – Ki fog tartani, míg odaérünk.
- Egész jól. – A lány feltűrte frissen kapott fehér köntösének ujját, felfedve az alatta levő kötést. Néhol átütött rajta a vér, de nem áztatta el, ami jó jel volt. – Ki fog tartani, míg odaérünk.
- Akkor induljunk.
Nem kellett kétszer mondania,
Syraa is felpattant a helyéről, megigazította ruháját, majd megindult az erdő
felé. Rygani a vállára kapta a táskáját, majd gyors léptekkel beérte a lányt.
Szeme sarkából végigmérte társát, és megakadt szeme az oldalán lógó kardon,
Mivel az övének jobbfelére csatolta, máris megállapíthatta, hogy Syraa
balkezes.
- Tudod
forgatni? – kérdezte a fegyverre mutatva. A legtöbb te’nairi nem hordott magánál
hasonlót, és még kevesebben adták a fejüket arra, hogy megfelelő képzésnek
vessék alá magukat. Régen rengeteg harcosuk volt, akiknek elitjeit az Ay Deahen ház adta – azonban a négy elem kövének
megszerzése után bekövetkezett béke elhitette a te’nairikkal, hogy többé nincs
szükség harcosokra. Bár nem sokkal azután a Nagy Szörny is eljött, így újra
fegyvert kellett ragadniuk, de az Elszigetelődés óta már tényleg nem maradt
mitől félni. Az egykori harcosok letették a fegyvert, és nem adták tovább tudásukat,
az Ay Deahen ház pedig kihalt – leszámítva persze Ryganit.
- Nem igazán
– vallotta be Syraa. Időközben beértek az erdőbe, ahol fákat kerülgetve kellett
átgázolniuk a hol sűrűbb, hol ritkásabb aljnövényzeten. – Szerettem volna megtanulni,
de nem nagyon támogattak ebben… mint a legtöbb te’nairi család, az enyém sem
foglalkozik már régóta fegyverekkel. Szerencsémre a régi kardokat megtartották,
így mikor eljöttem, magammal hoztam egyet…
- Értem. –
Rygani kíváncsi lett volna, pontosan melyik családhoz is tartozik a lány, de
ezzel az információval nem lett előrébb, hiszen rengeteg te’nairira igaz,
amiket elmondott. Persze egészen biztos, hogy az erdőben való kalandozásai
során már járt a birtokukon, vagy annak környékén, csak magával Syraával nem
futott még össze. Meg tudta azonban érteni az érzéseit. Neki szerencséje volt,
hogy egy harcos családba született, és Gremund még időben átadta a tudását. Ha
nem így lett volna, biztos volt benne, ő is ugyanúgy vágyakozna rá, hogy valaki
kiképezze. – Nos… ha szeretnéd, én segíthetek.
- Az
nagyszerű lenne! – Az arcán megjelent egy nagy mosoly, ami Ryganit is
elégedettséggel töltötte el. – Ahogy tegnap elintézted azt az Éhséget, nem volt
semmi! Bár, nem igazán vagyok egy harcos alkat, de… azért meg szeretném tudni
védeni magam.
- Nagyon
helyes! A legtöbb te’nairi annyira belefeledkezett a békébe, hogy elfelejtik,
ez nem tarthat örökké. Az Éhség felbukkanása a bizonyíték erre. Bárcsak többen
gondolnák úgy, mint te!
Tényleg boldoggá tette a
gondolat, hogy valakit taníthat, és nem fog feledésbe veszni a tudása. Talán
csak a gyanakvás szólt belőle, de úgy érezte, a te’nairik veszélyben vannak, és
nem fogják tudni megvédeni magukat. Igaz, a Szellemeknek hála kisebb
varázslatokra képesek, de ennek is megvannak a maga korlátai. A Szellemek
bármikor úgy dönthetnek, hogy elpártolnak valaki mellől, vagy egy nagyobb
varázslatért áldozatot követelnek. Ráadásul, csak úgy léphetnek kapcsolatba
velük a te’nairik, ha imádkoznak hozzájuk. Ha beszédképtelenné teszik őket,
akkor tényleg csak a csoda segíthet rajtuk.
Ahogy ezek a gondolatok
átsuhantak elméjén, Rygani próbálta megregulázni őket, és csak arra
koncentrálni, ami előttük van. Sikerült találniuk egy ösvényt, amelyet az
állatok tapostak ki, így azt követve jutottak el a szikláig, amin tegnap Rygani
leereszkedett. Mivel nem ismerte Syraa mászási képességeit, nem akart
kockáztatni, így inkább elvezette a lányt a szakadék széléhez, ahol már olyan
alacsony volt, hogy gond nélkül felmászhattak rajta. Az erdő itt zavartalanul
folytatódott tovább, elborítva mindent, ameddig a szem ellát.
Rygani mindig úgy képzelte az
erdőt, mint egy nagy takarót, amely lefedi Arnea egész területét. Ez valóban
elég találó volt rá, hisz pár, az előbbihez hasonló sziklás részt és tisztást
leszámítva valóban erdő borította az egész birodalmat. Egy folyó szelte át
Arneát, melyet a víz kövének erejével vezettek egy földalatti forrásból a
birodalomba. Így biztosítva volt a te’nairik számára minden, ami az élethez
szükséges. Mindenki úgy élhetett, ahogy a számára a legmegfelelőbb volt – sokan
az elszigeteltséget választották, az erdőben szétszóródva éltek saját
birtokaikon. Mások pedig a városban laktak, amelynek nem volt külön
megnevezése, hiszen ez volt az egyetlen nagy, összefüggő település Arneában.
Éppen ezért legtöbbször írásban is csak Városként, nagy V-vel, utaltak rá.
Ide tartott most Rygani és Syraa
is, a határtól gyalogolva egy nap alatt oda is érhettek. Arnea nem volt túl
nagy, ha valaki teljes egészében be szerette volna járni minden zugát, egy hét
még sok is lett volna rá. Mégis, a Városon kívül nem találkozhattak túl gyakran
te’nairikkal, a magánbirtokok épp elég messze voltak, hogy ne zavarhassák
egymást. Mindez csak arra volt bizonyíték, hogy bizony létszámuk jelentősen
megfogyatkozott. Bár még mindig büszkén tekintettek magukra, az idők során
egyre kevésbé érdeklődtek új dolgok iránt, nem hajtotta őket a felfedezés utáni
vágy, belenyugodtak saját kényelmes, de nem túl jelentős sorsukba.
Legalábbis ez volt az, ahogyan
Rygani Ay Deahen látta a helyzetet. Lassú, kimért, nem feltűnő, ámbár mégiscsak
egyfajta hanyatlás. Hiszen ha bezársz valamit egy apró helyre, megfosztva az
igazi szabadságtól, még ha nem is tud róla, szép lassan elsorvad. Néha úgy
érezte, csak ő az egyetlen, aki többre vágyik. Ő, és… Osyria. Tervezgették,
hogy egy nap majd elhagyják ezt a burkot és a felszínen végre megtapasztalják,
milyen igazán élni. De ez a lehetőség a nővére eltűnésével együtt olvadt vissza
a rideg valóságba.
Talán épp ez az elvágyódás volt
az ok arra, hogy szimpátiát érzett a fiatal lány iránt. Mert benne is látta azt
a fajta tettrekészséget és kalandvágyat, ami őt is gyakran megkörnyékezte.
Ryganinak azonban kötelessége volt. Nem nagyon volt példa arra, hogy valaki
bántani próbálta volna a Te’sinát, de megtörtént már. Egészen pontosan két
alkalommal, évtizedekkel ezelőtt. Akkor Osyriával ketten voltak, így
valamelyikük mindig mellette maradhatott testőrként. De most egyedül volt,
Te’sinájától távol. Ha valaha is sikerülne eljutnia a felszínre, csak úgy teheti,
ha biztosítja az uralkodónő biztonságát.
Ki tudja már hányadszor, ismét
Syraa hangja akadályozta meg Ryganit abban, hogy túl sokat töprengjen
történelmükön, a sorson, és minden egyéb világmegváltó kérdésen. A fiatal lány
korábban azt a benyomást keltette benne, hogy kissé visszahúzódó, már-már
szégyenlős lélek. Most viszont úgy tűnik, feloldódott a nő társaságában, és
csak úgy dőltek belőle a szavak. Csevegett mindenféléről, az állatoktól és
növényektől kezdve a történelmen át egészen olyan filozofikus finomságokig,
minthogy mi okozza a belső késztetést a te’nairikban az eltűnésre, vagy
éppenséggel felhívta a figyelmet „semmi” fogalmának értelmetlenségére. Syraa
érvelésével Rygani nem tudott ringbe szállni, hiszen ha létezne a világon
bármi, amire joggal mondhatnánk hogy az bizony semmi… akkor az már „valami”.
Furmányos kérdés, annyi biztos.
Mikor kiértek egy tisztásra a fák
közül, a fény már elérte legnagyobb erősségét, melyet napközben szokott, amely
csak annyit jelenthetett, hogy már dél van. Közös megegyezéssel megálltak
pihenni egy keveset, és újabb adag szárított gyümölcsöt fogyasztani.
- Innen már
látszik Te’nuk! – mutatott Rygani a fák fölé, ahol valóban látni lehetett a
vastag, fehér ágakat. A Te’nuk nem felelt meg egészen az épület fogalmának, hiszen
egy óriási fehér, lombtalan fa volt, mely az összes többi fölé emelkedett.
Legmagasabb ága pedig formájában és kialakításában is torony-szerűen meredt az
ég felé, magába rejtve a fény kövét, amely mintegy Napként világította be
Arneát. A négy elem kövének Őrzői varázserejük segítségével változtatták a
nappalt éjszakává. Pontosabban szólva, a kő megtette ezt magától is, csak az
Őrzőknek kellett ezt felügyelniük, és esetleges módosításokat végezniük, mikor
arra került a sor. Mindezt a Te’nuk tetejéről tették, mely a Város közepén több
száz te’nairinak adott otthon, és a palota is rajta kapott helyet.
- Mindig is
szerettem volna látni. – Syraa láthatóan már ettől az apró részlettől is eltelt
csodálattal. – Azt mesélik, gyönyörű a Város.
- Valóban az – bólogatott Rygani, miközben helyet foglalt a fűben, ami itt már nem volt nedves, megszáradt reggel óta. Syraa a közelében telepedett le, és úgy tanulmányozta tekintetével, de egy jó ideig nem szólt semmit, csak csendben fogyasztotta ebédjét. Csak pár narancsgerezddel és egy fél almával később jegyezte meg:
- Valóban az – bólogatott Rygani, miközben helyet foglalt a fűben, ami itt már nem volt nedves, megszáradt reggel óta. Syraa a közelében telepedett le, és úgy tanulmányozta tekintetével, de egy jó ideig nem szólt semmit, csak csendben fogyasztotta ebédjét. Csak pár narancsgerezddel és egy fél almával később jegyezte meg:
- A hajad…
még sosem láttam ilyen hosszú hajat!
- Pedig a Városban van még hosszabb is, hidd el!
Ez az információ látszólag nem csökkentette a lány érdeklődését, aki óvatosan felé nyúlt, és végigsimított a hollófekete fürtökön. – Nem szokott zavarni harc közben?
Kíváncsiságát látva Rygani elmosolyodott, majd vállat vont. – Hozzászoktam. A kiképzésem alatt a bácsikám mindig felköttette velem, de… néha egyszerűen nincs türelmem bármit is kezdeni vele. Bár, már előfordult, hogy ráléptem – nevette el magát.
- Uh, az kellemetlen lehetett… - Syraa még pár pillanatig nézegette, majd felpattant helyéről, és Rygani mögé térdelt. – Befonhatom?
- Ha van elég türelmed hozzá…
- Pedig a Városban van még hosszabb is, hidd el!
Ez az információ látszólag nem csökkentette a lány érdeklődését, aki óvatosan felé nyúlt, és végigsimított a hollófekete fürtökön. – Nem szokott zavarni harc közben?
Kíváncsiságát látva Rygani elmosolyodott, majd vállat vont. – Hozzászoktam. A kiképzésem alatt a bácsikám mindig felköttette velem, de… néha egyszerűen nincs türelmem bármit is kezdeni vele. Bár, már előfordult, hogy ráléptem – nevette el magát.
- Uh, az kellemetlen lehetett… - Syraa még pár pillanatig nézegette, majd felpattant helyéről, és Rygani mögé térdelt. – Befonhatom?
- Ha van elég türelmed hozzá…
Az elkövetkezendő fél órában az
ifjú te’nairi többször is elátkozta magát, hogy mire vállalkozott. De
akárhányszor mondta is Rygani, hogy hagyja csak, a feladás gondolatát is
elutasította. Nemsokára már egy szép hosszú fonattal büszkélkedhetett, amely
vérrel és verejtékkel készült.
- Most egy életre elment a kedved a fonástól, mi? – vigyorgott lila bőrű társára, aki elfáradt ujjaiba próbált egy kis életet lehelni.
- Most egy életre elment a kedved a fonástól, mi? – vigyorgott lila bőrű társára, aki elfáradt ujjaiba próbált egy kis életet lehelni.
- Tudod,
sokszor előfordulhat, hogy panaszkodok valami miatt, de… attól még újra és újra
megcsinálnám, ha kell. Bármikor befonom a hajad, amikor csak akarod! – Már fel
is pattant, fáradtsága szinte egy csapásra elillant és vidáman fordult újra
úticéljuk felé, jelezve, hogy indulásra készen áll. – Gyerünk, még hosszú az
út!
- Ejjha! – Rygani is feltápászkodott, és enyhe csodálattal mérte végig a lányt. – Ekkora energialöketet adtak a gyümölcsök?
- Ejjha! – Rygani is feltápászkodott, és enyhe csodálattal mérte végig a lányt. – Ekkora energialöketet adtak a gyümölcsök?
- Csak
nagyon izgatott vagyok már a Város miatt.
Így hát ismételten felkerekedtek,
hogy még az éj beállta előtt befejezhessék útjukat. Az már korábban is feltűnt
Ryganinak, hogy Syraa bizony nincs hozzászokva az erdőben való mászkáláshoz.
Jól lehet, az egész birodalmat beborítja, de ha olyan birtokon élt eddig, ami
egy mező közelében van, ami elég nagy ahhoz, hogy megfelelő szabad teret
biztosítson az erdőn kívül is, könnyen meglehet, hogy nem töltött sok időt a
fák között. Arnea délkeleti részén például ott van a füves puszta, a legnagyobb
összefüggő, famentes terület, melyet Nagy Síknak neveznek. Talán a lány arról a
környékről jött. Mindazonáltal, időleges ügyetlenkedései ellenére Syraa
lelkesedése nem lankadt, ahogy egyre közelebb jártak a Városhoz.
A fény már kezdett halványulni,
mikor meghallották a folyót. Még nem látszódott a fák között, de a lassan
hömpölygő víz hangja összetéveszthetetlen volt bármi mással. – A Lah – mondta
Rygani, bár tudta, hogy nem kell bemutatnia a lánynak, hiszen a folyó végig
szeli a birodalmat. – Ha elértük a hidat, akkor már csak egy lépés a Városig.
Minél közelebb jártak, annál
többször hallottak hangokat a fák közül, egy-egy beszélgetést, vagy éppen a
lombok között játszadozó te’nairikat. Rygani jobb szeretett a csendes,
mozdulatlan erdőben sétálni, ahol magára maradhatott a gondolataival, egyedül.
Nem bírta a tömeget, de a Város zaja olyasmi volt, amivel meg kellett
barátkoznia. Napjainak többségét fajtársai között kellett töltenie, így ez már
nem volt rá olyan rossz hatással, mint régebben, egész jól megszokta. De attól
még nem kellett feltétlenül szeretnie a zsúfolt helyeket, nemde?
A Város szépsége azonban
kárpótolta mindenért. Amint elértek a hídhoz, olyan látvány tárult a szemük
elé, melyhez fogható aligha van a világon. A széles Lah-folyó ráérősen
csordogált a felette ívelő fehér kőből faragott híd alatt. Az erdőben már egy
ideje kitaposott ösvényen haladtak, de a túlparton már széles út folytatódott
tovább. Szegélyét magasra nőtt virágos növények díszítették, melyeknek belseje
éjjelente kéken vagy sárgán világított. A főtér felé haladva az erdő
egyenletesen ritkult, ahogy felbukkantak a lakóházak. Ezeknek megjelenése
legalább annyira színes és különböző volt egymástól, mint a te’nairik. A
szörnyidézők közt eltöltött évszázadoknak megmaradt a nyoma, hiszen közöttük
sokféle nemzet élt, akik eltérő szokásokat, vallást és kultúrát követtek. A
te’nairik gyakran szétszóródtak a szörnyidézők között, csodálták művészetüket,
és lemásolták építményeiket, öltözéküket. A Város ezt tökéletesen tükrözte,
hiszen rengeteg különböző küllemű ház állt benne, valamint a lakókon is olykor
egészen különös, szokatlan ruha és hajkölteményeket lehetett látni. Persze a
maradik fákba épített házakban éltek, ahogy azt az ősi földön is tették, így
maradt a Városban bőven zöld lomb. Voltak magasabb, alacsonyabb házak. Némelyik
kőből épült, mások falát kagylóhéjakból rakták ki. Némelyiket nem fába, hanem
fából rakták össze, és olyan is akadt, amely a felszínen apró kis bódénak tűnt,
szinte csak mutatóban volt ott, de a föld alatt tágas otthont nyújtott
tulajdonosainak.
Az út egyenesen a főtérhez vitt,
ami Te’nuk üregében kapott helyet. Négy főút futott itt össze, mindegyik
pontosan a négy égtáj felé nézett. Kelet felől érkezett a Lah-folyó, belőle a
Város előtt közvetlenül leágazott egy kisebb patak, amelynek útja átvezetett az
óriásfa kidudorodó gyökerei alatt, egy kisebb szigetet létrehozva a Városon
belül, majd visszatért a Lahba, nem sokkal a híd előtt, amin Rygani és Syraa az
imént átkeltek.
- Mindig is
mondták, hogy a Te’nuk hatalmas, de… nem hittem volna, hogy ennyire… - A
fiatalabbik szeme talán a csodálattól, a meghatottságtól, vagy csak egyszerűen
a magasan ragyogó fénybe való belepillantástól telt meg könnyekkel. Egy pillanatra
meg is állt, hogy megeméssze a látványt, mely az erdőből kiérve eléggé hirtelen
érhette. Maga Rygani is mindig csodálattal nézett fel a hatalmas fára. Innen
közelebbről már jól lehetett látni, hogy az óriási fehér ágakon kisebb,
egyszerű fák nőttek, illetve további házak, kertek épültek rajta. Más szóval,
nem csak a fa volt a Város része, de a Város is része volt a fának, bizonyos értelemben.
- Hatalmas
bizony – felelte Rygani, miközben próbálta elrejteni a hangjában bujkáló
boldogságot. Valamiért mindig örömmel töltötte el, mikor újat mutathatott mások
számára. – De várj, amíg meglátod belülről!
- Nem hiszem
el… tényleg oda megyünk! – lelkendezett a lány, és már neki is vágott az útnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése