Negyedik Feljegyzés

IV.

               Mire átértek a városon, már csaknem teljesen kialudt a fény. Az út melletti növények világítani kezdtek, a te’nairik száma pedig jelentősen megfogyatkozott az utcán. Rygani ennek örült, így legalább nem kellett nagy tömegen átverekedniük magukat. Bár a legtöbben így is tiszteletüket nyilvánították, mikor meglátták őt. Igazán nem vágyott rá, hogy körül rajongják, de annak örült, hogy legalább amiatt teszik, mert egy harcos család utolsó sarja, aki a Te’sinát védi, és nem csak azért, mert valakinek a valakije, aki egyszer csinált valamit. Igen, a te’nairik szerettek észben tartani minden „nagy tettet”, amit ők maguk, vagy valamely felmenőjük hajtott végre, és előszeretettel emlékeztették rá fajtársaikat, elvárva az elismerésüket. Bővelkedtek a büszkeségben, annyi szent.

- Oké, kezdem gyanítani, hogy te valami úrihölgy vagy itt – mormogta Syraa, hogy mások ne hallják meg. – Fehér köpenyed van, bejárásod a palotába, és mind úgy köszöntenek, mint valami királynőt!

Érdekesmód a megjegyzéséből Ryganinak valami egészen más ragadta meg a figyelmét, mint amire Syraa célozgatása irányult. – Királynő? – Ismételte meg az idegen nyelvű szót. - Ezt a fogalmat a szörnyidézők használják a Te’sinájukra. Honnan tudod?

- Eh, ezt nem tudtam – csodálkozott el rajta ő is. – Csak olvastam egy könyvben…

- Miféle könyvben?

- Olyanról, ami állatokról szólt. A méheknek van királynőjük. Ő irányítja az egész kast!

- Ó… - Erre nem is gondolt. Bár még régen Gremund tanította őt és Osyriát állattanból is, de egyes részletek már megfakultak emlékezetében. Főleg, mert jobban szerette azokat a dolgokat, amiket láthat a saját szemével, azok meg is maradtak neki. Egy méhkirálynővel pedig nem gyakran futhat össze, főleg nem Arneában. Már nagyon régóta nem látott méheket, az is lehet, hogy eltűntek már. Egyes állatfajok egyszerűen nem maradtak meg, vagy eleve nem is kerültek le ide, így azokat hírből sem ismerték. A legtöbb te’nairi nem igazán foglalkozott ezzel. De úgy tűnik, egy bizonyos lány érdeklődését meglehetősen megragadták.

               Bár nem igazán kapott választ, Syraa mintha el is felejtette volna az eredeti témát, úgy törtetett tovább a főúton, rácsodálkozva mindenre. Ryganinak kezdett az a benyomása támadni róla, mintha egész életében be lett volna zárva, és most lát először napvilágot. Másfelől viszont elég mulattató volt a viselkedése. Legalább valami lekötötte a figyelmét, ha már nem haladhatott a megszokott, gyors tempójában. Szépen lassan tehát elértek a Te’nukhoz. Vaskos gyökerei közt hasonlóan méretes bejárat tátongott üreges törzse felé, ahonnan ezernyi viráglámpás fénye áramlott kifelé. Az üreg csaknem köralakú volt odalent, és nagyjából félmérföld átmérőjű, felfelé haladva azonban egyre keskenyedett. Össze ugyan nem ért teljesen, a tér közepéről felnézve pedig a lyukon keresztül pont látni lehetett a legmagasabb tornyot. A másik három főút is itt találkozott, a téren, melynek közepén szökőkút állt. A főtér látványossága, mely nem te’nairit vagy állati alakot ábrázolt, hanem magát a Te’nukot kicsiben, hihetetlen részletességgel. Még a tetején álló kisebb fák és házak is ott voltak egytől-egyig, a faragott minták, oszlopok, minden.

               Néznivaló az volt tehát bőven, nem csak a szökőkúton, de magán a fán is. A törzsön körbe csigalépcső vezetetett, annak mentén pedig ajtók és ablakok – te’nairi lakások egész sora. Persze a legtöbben nem voltak olyan elvetemültek, hogy teljes egészében megmásszák a fát, több ezer lépcsőn keresztül. Erre is született egy megoldás, melyet a téren heverő óriási falevelek jelentettek. Elég nagyok voltak hozzá, hogy egyszerre akár tíz te’nairit is szállítsanak. Mindegyikhez tartozott egy-egy navigátor, aki a szárat használva kormányozta a „hajót”, melynek széle felpenderedett, kapaszkodóul szolgálva. Oldalukról lámpások lógtak, így segítve a látást, bár itt bent még éjszaka sem volt teljesen sötét.

               Mire megérkeztek, a legtöbben már otthonuk melegét élvezték, így csak négy levél keringett a levegőben, az összes többi szabadnak bizonyult. Rygani a legközelebbi felé vette az irányt, de Syraa kissé bizonytalannak tűnt. – Ettől féltem… Mikor a szüleim mondták, hogy repülő leveleken közlekednek a Városban, azt hittem, csak meg akarnak ijeszteni, de igaz…

- Félsz? – A nő egyből megállt és aggódva nézett a másikra, aki kissé megszeppenve ingatta a fejét jobbra-balra.

- Attól tartok, enyhén tériszonyom van, de a lépcsőzésnél mégiscsak jobb lehet…

               Jól láthatóan felszívta magát, és bátorságát összeszedve fellépett a levélre. A navigátor, egy magas, vöröses bőrű férfi a bizalom jelével köszöntötte őket. Rygani és Syraa viszonozták a gesztust – kezüket először szívükre helyezték, majd onnan indítva egy széles, intéshez hasonló karmozdulattal jelezték, hogy „feltárják szívüket”. Ez volt a te’nairik hagyományos üdvözlésmódja. Ők nem használtak köszönőszavakat, nem hajolgattak egymásnak, ahogy a szörnyidézők. Esetleg, ha nagyon nagy tiszteletet és megbecsülést akartak kimutatni valaki iránt, mindkét kezüket használták.

               A navigátor a formaságokat követően meghúzta a levél szárát, és a levegőbe emelkedtek. Syraa már ebben a pillanatban belemarkolt Rygani karjába, s bár nem mondott semmit, a szorítása pontosan elárulta, hogy a pánik kezd eluralkodni rajta. A nő már azon kezdett gondolkozni, mit mondjon neki, amivel elterelheti a figyelmét, mikor a férfi megszólalt:

- Hova tartanak?

- A Koronába, legyen szíves! – A navigátor bólintott, és egyenesen felfelé irányította a levelet a Korona, vagyis egész egyszerűen a fa koronája felé. Syraa meredten bámulta a zöld erezetet a lábuk alatt, majd végül bátortalanul megszólalt:

- Még soha… nem történt semmilyen baleset… ugye?

- Nem kell félni, ifjú hölgy! – mosolyodott el a révész, aki valószínűleg nem most találkozott először repülő levél iszonyos te’nairival. – A levegő Őrzője felügyeli a rendszert, és biztos lehet benne, hogy A’ryla kisasszony remekül végzi a munkáját! Egyetlen apró hiba sem kerüli el a figyelmét, hisz mindenki tudja, hogy az alaposság a fő erénye.

- Lehet, hogy összekeveri Quillirával, mert A’ry eléggé szórakozott nőszemély…
- Eh?! – Bár kijelentését Rygani csak az orra alatt motyogta, de a lány mégiscsak hallotta, és valahogy nem nyugtatta meg. Csak még erősebben markolta a karját, amire a nő fel is szisszent. Bár jól tűrte a fájdalmat, mégsem volt ez kellemes, meg aztán nem számított rá, hogy ekkora erő van a lányban.  – Fent vagyunk már?

- Türelem, ifjú hölgy. Már közel járunk.

               Valóban nem volt semmi probléma az út során, épségben felértek. Míg a lába szilárd talajt nem ért, Syraa nem volt hajlandó kinyitni a szemeit, még kevésbé elengedni Rygani karját. Mikor mégiscsak megtette, hálás lehetett saját magának, amiért nem makacskodott tovább, mert ezért a látványért százszor is megérte volna levélutazni.

               Ha a Város lélegzetelállító volt, akkor a Koronára már nem maradt szava. A lenti színes és játékos összevisszasághoz képest itt minden rendezett, de mégis kiszámíthatatlan volt. Amerre nézett, zöld pázsitok, virágos kertek, aprólékosan faragott boltívek és szobrok sorakoztak. Voltak szökőkutak, még egy vízesés is, amelyre igazán nem talált magyarázatot egy fa tetején. A  házak falát is precízen kifaragott minták díszítették. A színek, melyeket a sötétben kevésbé láthatott, mintha nappali fény lett volna, így is épp elég harmonikusnak tűntek, a növények, épületek rendezettek voltak, hogy a sok finomság ne legyen bántó a szemnek. Lugasok kínáltak ülőhelyet a tereken sétálóknak, az ágak szélére épített erkélyek tökéletes kilátást a gyönyörködni vágyóknak. Syraa vette is a bátorságot, hogy közelebb merészkedjen egy ilyenhez, de nem kellett kimenjen a korlátig ahhoz, hogy láthassa, milyen meseszép minden innen fentről. Rygani követte őt, és maga is kivette részét az álmélkodásból.

               Az idő most tiszta volt, csak egy-két felhő úszott a fatörzs körül, lustán hömpölyögtek az ágak alatt. Éjszaka is gyönyörű látványt nyújtott a Város, kivilágítva mindenütt a kékes és sárgás fényű viráglámpásokkal. Mögötte pedig az erdő terült el, ameddig a szem ellátott. Ha valaki nagyon szemfüles volt, talán még a mágikus fal liláját is látni vélhette a távolban.

- Magasságos Szellemek! Ez fantasztikus…

- Örülök, hogy tetszik. Most viszont ideje beszélnem valakivel. Neked is jót tenne egy forró fürdő és egy vacsora. Meg egy új kötés a karodra… – A lány vállára tette a kezét, aki pár pillanatig még csodálta a látképet, majd megfordult, hogy kövesse Ryganit.

- Hova megyünk?

- Mondtam, nem? Egyenesen a palotába viszlek.

               A palota volt a Korona legnagyobb épülete, melyet teljes mértékben a Te’nuk egyik ágába építettek be. A nyílás, melyen keresztül feljöttek, a bejárattól nem messze tátongott. Pár lépcsősor, és máris ott álltak a faragott, elegáns kapu előtt. Felfelé tekintve díszes erkélyeket, ablakokat, és az ég felé törő tornyokat láthattak, amelyek tulajdonképpen a fa kisebb ágai voltak. Közülük a legmagasabb adott otthon az Őrzőknek, tetején a fénykővel, amely jelenleg nem világított. Helyette a viráglámpások adtak fényt, amelyek az összes többi, városi társaiktól eltérően itt nem kék és sárga, hanem fehér színben ragyogtak.

               Ahogy megközelítették a bejáratot, annak két oldaláról két árnyalak lépett elő. Mivel a te’nairik nem képzetek ki katonákat, valaki másnak kellett felügyelnie a rendet, és ellenőrizni, hogy ki lép be. Ezt a tisztséget most az alacsony, füst-testű teremtmények látták el. Praktikus kis jószágok voltak, hiszen ha szerettek volna, könnyen átmehettek falakon, bárhol elrejtőztek, hangtalanul közlekedtek és változtatták alakjukat. Egyedül sárga, pupillátlan szemeik maradtak mindig a helyükön, testük feketén kavargott körülöttük. Bár beszédre képtelenek, de hangutánzó szavakat megtanultak használni, most is hallani lehetett visszhangzó ciripelésüket, mely a denevérek hangjához volt hasonló.

- Árnyéklények! – Syraa udvariasan eléjük lépett és a bizalom jelével köszöntötte az őröket, akik hasonlóan tettek, bár a sötétben alig lehetett kivenni alakjukat. – Nálunk is vannak otthon…
- A palota tele van velük – felelte Rygani, majd ő is üdvözölte az árnyéklényeket, akik alaposan végig mérték őket, majd egyikük csipogott valamit. Végül visszaolvadtak az árnyak közé, és a kapu mintegy magától megnyílt a két te’nairi előtt.

               Elsőként Rygani indult meg a főfolyosón. A fal mellett további árnyéklényeket látott meglapulni, az üres folyosókon nevetésük visszhangzott. Ők és a te’nairik mindig is szimbiózisban éltek, kölcsönösen segítették egymást, és az Elszigetelődés idején a legtöbb árnyéklény Arneában maradt. Sajnos mára tized annyian voltak, mint akkor.

- Nahát… - Syraa ámulata már meg sem lepte a nőt, tekintve, hogy a város többi része is mekkora hatással volt rá. A palota színeiben nem volt túl változatos, szépségét leginkább a sok csipkézett minta és üvegből készült bútor adta. A főfolyosó nem volt hosszú, két oldalán egykori uralkodók szobrai sorakoztak. A végén lépcső vezetett a trónterem ajtajához, amely előtt kettévált és tovább vitt felfelé, ahol a palota további termei sorakoztak.

               Rygani nem hagyott időt a nézelődésre, céltudatosan indult meg a trónteremhez, amely előtt szintén két árnyéklény strázsált. A te’nairik térdéig érő lényecskék egy-egy fekete lándzsát tartottak a kezükben, és láthatóan vitatkoztak valamin, hevesen ciripeltek egymásnak, míg meg nem látták a közeledőket. Miután Rygani közölte velük, hogy a Te’sinát akarja látni, kisebb activity következett, de végül megértette az árnyéklényekkel, hogy hiába kései már az óra, muszáj beszélnie vele. Valójában a saját hálószobája is itt volt a közelben, és annak is nyílt ajtaja a trónterembe, de egyenesen bemenni a főbejáraton – ez volt a gyorsabb megoldás.

               A terem stílusában hasonló volt a palota többi részéhez, üveg, csipkeminta és fehér szín mindenütt. Nem túl hivalkodó, nem túl nagy, Rygani hamar át is ért rajta. Syraa valamivel lassabban haladt, szemügyre vett mindent. Középen, majdnem teljesen zárt kör alakban tizenöt szék helyezkedett el. A bejárat felé nyitott maradt a kör, szemben a Te’sina ülőhelye volt, egy leheletnyivel díszesebb a többiekénél. A közvetlenül mellette levő két szék mindkét oldalon, az Őrzőké volt, támláikba faragva egy-egy elem jelképe. A többi szék a véneknek, valamint a legbefolyásosabb családfőknek – köztük az Ay Deahen ház fejének, vagyis Ryganinak – volt fenntartva. A kör mögött egy kis galériára vezető lépcső állt, amely tetején a Te’sina személyes hálótermének bejárata. A lépcső bal oldalán pedig az ajtó Rygani szobájához.

               Az ifjú harcos bekopogott, és amint hallotta a választ, lenyomta a kilincset. Ez a szoba sem tért el sokban a palota többi részétől egyszerűségében, leszámítva a fehérhez vegyülő sok zöldet. No nem a falak festettségéről, vagy a bútorok színéről volt szó, hanem a számos szobanövényről, melyet a Te’sina tartott maga körül. Még egy aprócska vízesés is zubogott az egyik sarokban; a víz a falat beborító borostyán levelei közül bukkant elő, és egy nagy tálba folyt tovább. A kagylóhéj alakú ágyat selyemfüggöny választotta el a szoba többi részétől, az ajtóval szemközt pedig tágas erkély nyújtott kilátást az egész városra.

               A Te’sina íróasztalánál ült néhány dokumentum felett. Egyszerű bő ujjú, lágy esésű ruhát viselt, amely bár a legjobb minőségű anyagból készült, mégis lehetett volna bármely városlakó hétköznapi öltözete. Aranybarna hajának nagyrészét kontyba fogta, de pár tincs szabadon haloványzöld vállára hullott. Fején ott díszelgett az ezüst korona, mely inkább hasonlított fémből készült fejpántra, mintsem a díszes diadémokra, melyeket a szörnyidézőkről szóló feljegyzések illusztrációi ábrázoltak.

- Rygani Ay Deahen! – szólalt meg, fel sem nézve. Hangja lágy és mély volt, a nyári szellő  
- Én is örülök, hogy nem tartott tovább – bólintott egyetértően Rygani, majd Syraa felé fordult. – Eyelai, az ifjú hölgy Syraa. A falnál találkoztam vele, és felajánlottam neki, hogy elkísérem a városba. Otthonra van szüksége.

érintésének érzetét idézte. Syraa kezdeti idegessége, amiért ilyen helyzetben találkozik először az uralkodónővel, elillanni látszott – legalábbis testbeszéde erről árulkodott.. A Te’sina felkelt ülőhelyéről, és szembe fordult velük, a két lány szó nélkül szívéhez emelte mindkét kezét. – Örülök, hogy visszatértél. – Ő is megismételte a köszöntő mozdulatot, majd tekintete megállapodott fiatalabbik vendégén.

- Biztos vagyok benne, hogy akad egy üres szoba a palotában.  Holnap kerítünk neki egyet, addig szállásod el, Rygani.

               Rygani nem csalódott Eyelai Te’sina vendégszeretetében, hiszen soha senkinek nem fordított hátat, aki segítséget kért tőle. Habár, ahhoz, hogy valakit a palotában szállásoljanak el, már több kellett holmi kedvességnél – egy jó indok, elsősorban. Ha bárkinek csak úgy megengedték volna a beköltözést a palota szobáiba, túl sok lett volna a jelentkező, és a tehetősebbek nem nézték volna jó szemmel, hogy akárki beköltözhet melléjük. Éppen ezért kellett hozzá a Te’sina engedélye, aki azt nem osztogatta felelőtlenül. Ennek okán volt meglepő, hogy Syraa rendelkezésére bocsátana egy helyet, mégis Rygani megörült a hír hallatán. Egyesek talán azt mondanák, túl könnyen megbízott az idegen lányban, de ha rosszban sántikálna véletlenül, annál jobb, minél közelebb van hozzá.

- Csak egy kérdés – tette még hozzá az uralkodónő, ahogy közelebb lépett hozzájuk. Egy kicsikét alacsonyabb volt náluk, de fenséges tartása ellensúlyozta ezt. Hangja békés volt ugyan, de narancssárga szemei gyanakvással teltek meg, ahogy a számára ismeretlen te’nairit tanulmányozta. – Honnan jöttél? És miért a falhoz mentél?

               Syraa láthatóan először meglepődött a kérdésen, majd hamar visszahúzódott a saját kis csigaházába. Habár, a Te’sina kérdése elől nem térhetett ki, és megérezhette, hogy a hazugságot is egyből kiszúrná. – A Nagy Sík környékén éltem… - mondta végül. – Eljöttem otthonról azzal a szándékkal, hogy nem megyek vissza. Szerettem volna olyan helyre menni, ahol nem keresnének. Egyedül az erdőbe, vagy egy másik birtokra, a Városba, bárhova… de arra nem számítottam, hogy egy szörnybe botlok. Ha nincs Rygani… - Félbe hagyta a mondatot, de egyértelmű volt, mivel fejezhető be.

               Eyelai még egy darabig bámulta őt, kezét a szája elé téve gondolkodó pózt vett fel, de arca kifürkészhetetlen maradt. Végül nem mondott semmit, csak Ryganihoz fordult. – A szörny… tehát megtaláltad. Tényleg létezett.

-  Végeztem vele. Egy Éhség volt az, a fenti világból.

               E hír hallatán a Te’sina vonásai megkeményedtek, látszott rajta, hogy legszívesebben felkiáltott volna: „Képtelenség!”. Ehelyett csak sarkon fordult és az erkélyhez sétált, melynek ajtaja nyitva állt. A függönyök lágyan lengedeztek a kissé hűvös, éjszakai szellőben. A fehér lámpások tökéletesen imitálták a Hold fényét, legalábbis Rygani azt pontosan ilyennek képzelte el. De a festői képre árnyékot vetett az Arneát fenyegető veszély. Mert bár nem mondták ki, mindannyian erre gondoltak.

- Sikerült még valamit kiderítened? – tette fel a kérdést hosszas hallgatás után, amelyre Ryganinak nehezére esett válaszolni. Tudta, hogy ha kimondja, akkor a probléma még valóságosabbnak fog tűnni. Ezzel pedig még több aggodalmat adva Eyelai számára.

- Attól tartok, rossz híreim vannak. A szörny feltűnése, a gond a kövekkel, amit indulásom előtt említettél… talán még a nővérem eltűnése is… valami különös dolgot tapasztaltam a falnál, és azt hiszem, ez minden baj oka.

               Újabb hallgatás következett, de mindketten türelmesen vártak, hogy a Te’sina mit fog felelni erre. Az egész beszélgetést hallva Syraában rengeteg kérdés fogalmazódhatott meg, hiszen ő még nem látott bele a palota dolgaiba, de egyelőre hallgatott. Végül uralkodójuk megfordult, arca most is szenvtelen maradt. Akárcsak Rygani, ő is jól tudott ügyelni rá, hogy érzelmeit ne olvashassák le róla.

- Tudom, mire gondolsz. Holnap összehívom a tanácsot. Az Őrzők, a vének, és mindenki jelenlétében. Akkor elmesélheted mindenkinek, mit tapasztaltál, és közösen megvitatjuk, mi lenne a helyes lépés. Téged is várunk, Syraa.

- E-engem? – Amint kimondta, a lány máris zavarba jött, talán félve attól, hogy ez tiszteletlenség részéről. A Te’sina azonban csak bólintott, nem tűnt megsértettnek. Persze Rygani elég közvetlenül beszélt vele, hisz nővérén és az Őrzőkön kívül Eyelai számított még barátjának. Sok időt töltöttek együtt, jól ismerték egymást, és a kapcsolatuk korántsem volt olyan merev és távolságtartó, mint egyes nemesekkel. A legtöbb te’nairi, főleg, akik a palotán kívül éltek, azonban mély tisztelettel szólították meg Te’sinájukat.

- Hosszú utat tettetek meg. Még sok kérdésem lenne, de egy éjszakát várhat. Pihenjetek, holnap rengeteg mindent meg kell vitatnunk.

               Ahogy kiléptek a helyiségből, Rygani lesétált a lépcsőn, egyenesen az ajtóhoz, amely egy kis, szűk folyosóra nyílt, a végén bejárattal saját szobájába. Syraa szótlanul követte. Mivel Rygani stílusa visszafogottabb volt, a szobája is hűen tükrözte ezt, a palotára jellemző díszítőelemek többségét mellőzte. Egyszerű bútorok, egy-két növény és meglehetősen sok fegyver. A fiatal lány figyelmét mégis az íróasztal keltette fel leginkább. Rendezett volt, kevés holmival a tetején, azonban felette a fal tele volt különböző rajzokkal. Ránézésre lehetett vagy száz kép, legtöbbjükről te’nairi arcok köszöntek vissza, de akadtak tájképek is. Némelyek hegyeket, és az égen ragyogó csillagokat, Holdakat is ábrázolták, amelyek a felszíni világon lehettek. Syraa azonban közelebb hajolva meglepetten méregetett egy-két portrét, amelyen erőteljesebb vonású, kerek fülű személyek szerepeltek. E pár apróbb eltérést leszámítva nem különböztek sokban a többi arctól.

- Kik ezek?

- Amiket és akiket álmomban látok – felelte Rygani, miközben táskájából kezdett kipakolni.

- És… a kerek fülűek?

Erre a kérdésre a nő félbehagyta a mozdulatot, amibe belekezdett és lassan a lány felé fordult. Nem nagyon mesélt másoknak az álmairól. Főként, mert igyekezett minél kevesebb személyhez közel kerülni, és alaposan megválogatta a barátait, másfelől úgy érezte, a dolgok, amiket lát, különccé teszik őt. Másokkal nem történt ehhez hasonló. Hogy miért volt ilyen őszinte Syraával, ismételten meglepte és elgondolkodtatta, de nem akadályozta meg a vallomásban.

- Azt hiszem… azok a szörnyidézők.

- Szörnyidézőkről álmodsz?!

- Ritkán. De a leírások, amiket olvastam róluk, egyeznek az álmaimban látottakkal. Ne kérdezd az okát, mert én sem tudom, miért… - Azzal folytatta a pakolást, és miután táskáját kiürítette, fegyvereit a helyére tette, bőrvértjéből kezdte kihámozni magát. Három nap után megkönnyebbülés volt megválni tőle, s nemsokára már csupán egy vászonnadrágban és ingben állt Syraa előtt. – Megmutatom a fürdőt, mostanra biztosan nincs ott senki. Ha ott végeztünk, utána átkötöm a sebed.

- Fürdő… mármint… együtt…?

- Biztosan neked is jól esne most a meleg víz – mosolyodott el, majd egy törülközőt adott a lány kezébe. – Gyere! Kerítünk neked tiszta ruhát is!

               Miután elindult a kijárat felé, Syraa kénytelen volt követni őt. Visszatértek a palota előcsarnokába, ahonnan Rygani egy újabb folyosóra vezette a lányt, ez azonban egyik oldalán nyitott volt, a faragott boltíveken keresztül ki lehetett látni a városra. Talán már Syraa is rájött, a folyosó igazából egy vékonyabb ága a Te’nuknak, amely egy kisebb épületben végződött. Az előtérben ruhásszekrények sorakoztak, amelyekben Rygani kutakodni kezdett, míg talált egy méretben megfelelőnek tűnő, egyszerű hálóinget.

- Tessék, ezek mind a palota vendégei számára vannak itt. Meglátjuk, mennyire találtam el a méretedet…
- Azt hiszem, jó lesz – motyogta Syraa, miután magához mérte a ruhadarabot. Rygani bólintott, majd tovább indult, át a következő helyiségbe, ami már jóval sötétebb volt és kisebb. Egy padra letette saját törülközőjét és tiszta ruháit, majd elkezdett levetkőzni. Bár igaz, a legtöbb te’nairitól megtartotta a távolságot, de szégyenlős az nem volt. Hamar kibújt ruháiból, majd fogott két hosszúkás csatot, hogy fonott haját a feje tetejére kontyolhassa. Végül maga köré csavarta törülközőjét, elrejtve vele szürke bőrén éktelenkedő hegeit. Mire megfordult, Syraa még mindig a pad előtt állt, annyi különbséggel, hogy most egyik kezével a sáljába markolt, de még nem kezdte el lehúzni. Valószínűleg zavarban lehetett, és szándékosan hagyta, hogy a másik jóval előbb végezzen nála.
               Rygani nem is mondott semmit, csak ment tovább a fürdőbe, ahol több medence is volt egymás mellett. Mindegyik mellett egy-egy állvány-szerűség, amik apró fákra emlékeztettek, melyeknek mindegyik ága a medencék fölé hajolt. A nő egy fogasra akasztotta törülközőjét, és bemászott a hozzá legközelebb levő medencébe. A meleg víz derékig ért neki, de szép lassan nyakig beleereszkedett. Gondolta, hogy a lány majd érkezik a saját tempójában. Egy-két percet kellett csak várnia, hogy Syraa is kidugja az orrát az ajtón. Még a félhomályban is látszott az enyhe félelem az arcán.
- Um…
- Szeretnéd, hogy elforduljak? – Meg sem várta a választ, Rygani máris a szemközti fal felé fordult egész testével, a medence szélére támaszkodva. Nem gondolta volna, hogy Syraa ennyire szégyenlős lesz egy fürdő miatt, de ha már annak bizonyult, hát ő megpróbálta minél kevésbé feszélyezni. Hallotta a víz mozgásának hangját, ahogy a fiatal lány óvatos léptekkel beleereszkedett a szomszédos medencébe. Nemsokára periférikus látásával már érzékelte is őt, így maga is visszafordult, hogy hátát a kád szélének dönthesse.
- Ez tényleg… nagyon kellemes – szólalt meg végül Syraa, bár még mindig feszenghetett egy kicsit, hiszen állig merült a vízbe, lábait felhúzta egészen a mellkasához, hogy karjaival átölelhesse őket, és még véletlenül se látszódjon túl sok belőle. Nem mintha Rygani leselkedni szándékozott volna. Mindössze pár pillanat erejéig nézett a lány felé, de a félhomályban és a víz takarásában, ha akart volna, sem látott volna túl sokat a testéből.
- Azok ott – mutatott a medencék fölé hajló fa-szobrocskákra. – csapok. Van, amelyikkel melegebb vizet engedhetsz, mások habot csinálnak.
- Uhum…
- Minden rendben? – A biztonság kedvéért azért megkérdezte, bár itt tényleg csak szégyenlősségről lehetett szó.
- Igen, csak… még mindig kicsit furcsán érzem itt magam. – Syraa a térdeire hajtotta a fejét, és egyik kezével mintákat kezdett rajzolni a víz felszínére. Kötése már teljesen átnedvesedett. – Gyönyörű ez a hely, és mindenki kedvesnek tűnik. Csak… különös, hogy hirtelen belecsöppentem a palota életébe, holott eddig semmi közöm nem volt itt semmihez és senkihez. Például ott van ez a gyűlés holnap… miért akarhatja a Te’sina, hogy elmenjek? Az nem csak a fontos te’nairiknak van?

               Ezen Ryganinak is el kellett gondolkoznia. Mikor először meglátta a lányt, Eyelai szemei furcsán felcsillantak. A nagy vendégszeretete lehet pusztán kedvességből jött, de a Te’sina sem ostoba. Lehet, hogy nagylelkű, de nem cselekszik meggondolatlanul, és mindig tudja, mikor lehet valami vagy valaki a hasznára. Lehet, hogy meglátott valamit Syráában. Egy rejtett lehetőséget talán. – Nem tudom az okát, habár vannak sejtéseim… egy ilyen tanácskozásra valóban nem hív meg csak úgy akárkit. De ne aggódj emiatt. Előbb-utóbb mindenre fény derül majd.

               A lány abbahagyta a víz kavargatását, és újra összegömbölyödött magzatpózba. Rygani ismét felé pillantott, hátha leolvashat valamit a tekintetéből, de a te’nairiknak megvolt az a szokása, hogy ha elgondolkoznak, teljesen kifejezéstelenné válnak. Volt, akinek jobban ment másoknál, de így is úgy is nehéz dolga volt annak, aki meg akarta fejteni a gondolataikat.

- A Te’sina Ay Deahennek nevezett – szólalt meg végül. – Sejthettem volna.
- Sokat hallottál már rólunk?
- Viccelsz?! – Syraa felnevetett, de továbbra is csak maga elé bámult. – Ha a családfők azt akarják, hogy utódaik minden egyes házról tanuljanak, akkor nem hagyhatják ki a legnagyobb harcosokat. Bár ezt biztosan tudod, csak… nem mindegy, hogy mennyire mélyrehatóan tanul valaki rólatok. Az én oktatóim szerencsére hajlandóak voltak inkább olyan dolgokról mesélni, amik érdekeltek. A harcosok… azok érdekeltek. Persze sejtettem, de nem mertem rákérdezni…

- Így teljesen érthető, te miért akarsz kardforgatást tanulni. – Közben Rygani a csaphoz sétált, hogy az egyik ágból balzsamot nyomjon a kezébe. Ezt a folyékony szappan-szerűséget a Te’nuk gyantájából állítják elő, meglehetősen kellemes illata volt. Hasonló a fenyőtű, fahéj és szegfűszeg elegyéhez.

               Rygani zavartalanul folytatta  a fürdést, nem húzta az időt tovább a kelleténél. Miután lemosta magáról a habot, látva, hogy Syraa meg se moccant, inkább kiment a fürdőből, hogy ott várja meg. Jólesett tiszta ruhába bújnia, miután megszabadult az út porától. Míg várakozott, az átjáró nyitott boltívein át figyelte a várost, amely szép fokozatosan elcsendesedett, ahogy a legtöbben aludni tértek.

               Syraa egy bő negyed órával később csoszogott ki a folyosóra. Rygani direkt olyan ruhát választott neki, amiben kényelmesen aludhat majd, ennek ellenére a lány makacsul visszavette magára sálját, és fehér köntösét. A nő inkább nem faggatózott ennek okáról, csak visszavezette a szobájába.