0.
Hallard már nem tudta számon
tartani, mióta nem evett egy falatot sem.
Talán egy
hónapja is lehetett már, hogy élelmet látott, de tiszta vízzel sem gyakran
találkozott. A háború tehet mindenről. Végre megértette, milyen gyarló faj is
az ember; csak terjeszkedik, terjeszkedik, űzi a hatalmat, és közben sárba
tiporja az ártatlanokat.
Hallard faluján is átgázoltak az ellenséges
seregek. Felégettek mindent, a terményből semmi nem maradt. A férfi fél lába
béna volt már akkor, kész csoda, hogy kimenekült az égő házból, és nem mészárolták
le őt is a többiekkel. A falu szélén lakott, ez volt a szerencséje. A
szomszédai már nem úszták meg olyan könnyen. Látta, ahogy az öreg Greta asszony
lángok martalékává válik. Hallotta a falusiak sikolyait. Azóta csak erről
álmodott.
A közelben nem maradt már falu, ahol meghúzhatná magát, és ha lett is volna, a háború miatt olyan mértékben elszegényedett mindenki, hogy nem osztották volna meg az utolsó falat kenyerüket egy idegennel. A vizeket beszennyezték a holtak. Étlen és szomjan volt kénytelen menni és menni, míg vitte két nem éppen tökéletes lába.
A közelben nem maradt már falu, ahol meghúzhatná magát, és ha lett is volna, a háború miatt olyan mértékben elszegényedett mindenki, hogy nem osztották volna meg az utolsó falat kenyerüket egy idegennel. A vizeket beszennyezték a holtak. Étlen és szomjan volt kénytelen menni és menni, míg vitte két nem éppen tökéletes lába.
Ezidő alatt viszont ráért
gondolkozni.
Öreg volt
már, túl az ötvenen. A feleségét elvitte a járvány. A gyermekei élhetnek még? A
lányát férjhez adták pár faluval odébb, és egy ideje nem érkezett hír felőle. A
fia fegyverkovácsnak tanult, őt elvitték a katonai állomásra, ahol nagyobb
hasznát vehetik. Az élete lényegében nyugodtan telt, és már a végéhez közeledett.
Nem veszített sokat. Csak a többi ártatlan lelket sajnálta, akik odavesztek a
háború miatt.
Vajon milyen lehet egy olyan
világban élni, ahol nincsenek háborúk?
Egyszer egy
vándorkereskedőtől hallott egy országról, amelyben béke honol, és ahol az
emberek több évszázadon át élnek. Ahol nincsenek háborúk, betegségek és
szegénység. Hallard azt kívánta, bár oda született volna. A kereskedő szerint
az ottani népek – valami furcsa, idegen szóval nevezte meg őket – ráadásul
meseszépek, és egykoron együtt éltek az emberekkel. Aztán egy nap titokzatos
módon eltűntek, de váltig állította, hogy még mindig itt vannak valahol,
elrejtve a szemünk elől.
Bárcsak eljuthatna abba az
országba! Hallard teljes szívéből kívánta, ha valóban léteznek Istenek,
Szellemek, bármilyen hatalmas erő, amely meghallgatja az imáit. Ha csak egyszer
láthatna, életében utoljára egy békés, nyugodt helyet…
- Félre,
paraszt! – lökte el az útjából a katona, lándzsájának nyelével, majd ügetésre
sarkallta lovát két társával együtt.
- Ne, jó
urak! Csak egy kis ételt… vizet… segítsenek…
De a katonák
nem hallgatták végig. Ha kegyesek lettek volna, megölik Hallardot. De inkább
szenvedni hagyták. Már nem is tudta, vajon az ellenség katonái voltak, vagy a
saját országának védői. Nem is érdekelte. Ha nem segítik meg az elesetteket,
nem igaz hazafik, csak fizetett kutyák, akik büszkék arra, hogy ártatlanokat
tiporhatnak porba – mert katonaként megtehetik. Hát nem látják, miként vérzik a
nép? Nem látják, hogy Hallard már a halál szélén van, s nem hogy kirángatnák
onnan, még arra sem méltatják, hogy hozzásegítsék?
Valami marta belülről. Az éhség
volt az.
Minden egyes
nappal egyre gyötrőbben. Inni még tudott a pocsolyák vizéből, de élelmet nem
talált. Az erdők kihaltak voltak, sok helyen felégették őket. De ha talált is
volna élelmet, Hallard már nem akarta volna magához venni. Had maradjon meg
másnak. Ő már csak meghalni akart. De a keserédes megkönnyebbülés nem akart
eljönni.
A földön vonszolta magát, és
imádkozott, maga sem tudta, kihez.
Hallotta,
ahogy a távolban szörnyek lármáznak. A háborúban sok a halott, így sok a
szörny. Rengeteg Félelem, Harag és Kín portyázhat, élelem után kutatva a
pusztaságban. Hallard már látni is vélte őket. Azok mégsem jöttek el érte, hogy
felfalják. Csak üres, gonosz szemeikkel bámulták, ronda pofájukról csöpögött
korábbi áldozataik vére.
- Hát még ti
sem könyörültök rajtam?! – rimánkodott az ember. A szörnyek nézték őt, most
vette csak észre, milyen sokan veszik körbe. – Húsra éheztek, nem?! Rajta, itt
vagyok! Ugyanúgy éhezem, mint ti, legyetek hát a vendégeim!
Térdre rogyva kitárta karjait, behunyta
szemét, és várta a véget.
A szörnyek
nem jöttek el érte. Mire kinyitotta szemét, a puszta üres volt, Hallard pedig
elsírta magát.
Idejét sem
tudta, mikor sírt utoljára, de most patakzottak könnyei, miközben hétrét
görnyedt, fájó gyomrát markolászva. Sírt, fuldoklott a bánatban, könnyezett az
elvesztegetett életekért, és végül már kacagni kezdett kínjában.
A sík
zengett a megtört ember hahotázásáról.
- Hát már
egy vagyok közületek?! Meghaltam! Halott ember vagyok! – kiáltotta ki a
világnak, és tovább nevetett, míg bírta levegővel. Mire véget ért a dolog, a
fájdalomtól már nem tudott felegyenesedni. Úgy érezte, bensőjéből készül
kitörni valami, hogy már nem a maga ura. Karmaival önnön húsába markolt, és
görnyedten, üres tekintettel bámulta a sárga földet.
Csak egy kis
falatnyi ételt adott volna meg neki az ég, hogy egy utolsót ehessen. Már úgyis
mindegy neki. Ha meg kell halnia, miért kell azt fájdalommal tennie? Mert csak
fájdalmat érzett, testének minden porcikája fájt.
Előtte, csak úgy a semmiből, egy
sötét, csuklyás alak tűnt fel. Egész testét fekete köpönyeg fedte el, fején
szépen ívelt szarvakat viselt, vállán varjú ült. Arcából nem látszott más, csak
izzó vörös szemei.
- Te a Halál
vagy, ugye? – kérdezte Hallard, ugyan hang már nem hagyta el torkát, csak
ajkaival formálta a szavakat. A Halál felemelte kezét és rámutatott a férfira.
Azután le a földre, amely megnyílt előtte.
Hallard többé már nem tudott gondolni
semmire.
Csak zuhant.
És éhezett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése