Ötödik Feljegyzés

V.

               Syraa napok óta most először tudott igazán jól aludni. Az otthoni ágya roppant kényelmes volt, és miután maga mögött hagyta, sokszor vágyakozva gondolt vissza rá. Szeretett volna olyan lenni, mint fajának nagy hősei, akikről sokat olvasott, de ő maga nem volt egy harcos típus. Még az erdőt is kerülte, ha tudta, mert tisztában volt a veszélyekkel; nem mintha a benne élő állatoktól félt volna, hanem saját tájékozódási képességétől. Aminek egyébként néha még a létezése is megkérdőjelezhető volt. Egyszer eltévedt a saját birtokukon, legalábbis pár pillanatba telt, míg felfogta, hol is van éppen.
               Pontosan ezen okból, ahogy elhagyta a Nagy Síkság szélén levő családi birtokát, a lehető leggyorsabban átvágott az erdőn, igyekezett egyenesen haladni. A falnál kötött ki, aminek mentén elindult dél felé. Reménykedett benne, hogy idővel eléri a Lah folyót, amit követve végül a Városban lyukad ki. Azonban, mielőtt ez bekövetkezhetett volna, megtámadták.

               Még soha életében nem félt annyira, mint attól a bestiától. Ahogy vöröslő szemeibe nézett, lepergett előtte az egész élete, bár nem volt benne sok nézni való. Folyamatos lenézés az apja részéről; csak egy nagy csalódást látott a gyermekében, aki nem képes felnőni az elvárásokhoz. Titkolózást, és önmagának megtagadását. Félelmet, hogy mások nem fogadják el, hogy olyannak látják, amilyen sosem lehet igazán.

               Arra számított a legkevésbé, hogy nincs egyedül. Hogy végül mégiscsak a segítségére siet valaki, és az élete nem itt ér véget. Azt mondják, a te’nairik ösztönösen megérzik, mikor jön el az idejük, és sorsuk beteljesedtével eltűnnek. Syraa akkor úgy érezte, számára tényleg itt lesz a vég, mégis egy új esély nyílt meg előtte. Rygani ráadásul az első te’nairi volt, aki előtt végre az lehetett, aki lenni akart. Mivel a nő nem ismerte őt születésétől fogva, ahogy a birtokon mindenki más, tiszta lappal indulhatott, és egy olyan ajtó nyílt meg előtte, melynek kinyitásáról már végleg kezdett lemondani.

               Talán ez volt az egyik oka, amiért bízott a nőben, és beleegyezett, hogy elvigye a Városba. Meg aztán, az életével tartozott neki, és nem szeretett semmilyen adósságot törlesztetlenül hagyni, még ha fogalma sem volt, mivel viszonozhatná ezt. Az is igaz, hogy Rygani harci képességei lenyűgözték. Mindig is így képzelte a nagy te’nairi hősöket, akik félelmet nem ismerve szálltak szembe a szörnyekkel. Ha valaki, hát ő lehet a mentor, akire mindig is vágyott. Félelme ezután nem az volt, hogy nem lehet önmaga, hanem az, hogy egy nap kiderül valódi kiléte, és elfordulnak tőle, amiért titkolózott. De egyszerűen nem volt képes az igazsággal előállni ilyen hamar, mikor csak most kezdte kiélvezni a szabadságot.

               Az események szinte csak pörögtek ezt követően. Mire észbe kapott, már a Város utcáin sétált. Nem hitte volna, hogy eljut ide. Legalábbis addig nem, míg be nem tölti a felnőttkort, és már nem a szülei döntenek a sorsa felől. Különös belegondolni, hogy sok te’nairi a várostól távol nő fel, és egy csodával ér fel számukra, mikor először látják. Pedig ő sem volt kivétel. Sőt, még azok közé a szerencsések közé tartozott, akik a palotában alhattak. Míg oda nem értek, egy kicsit még mindig kételkedett abban, hogy ez nem csak egy álom. Mire a fürdőbe ért Rygani társaságában, már kezdte felfogni, hogy mindez megtörténik. És akkor jött rá, hogy a nő semmiképp sem láthatja őt ruha nélkül.

               Szerencsére Rygani megértőnek bizonyult, így nem kellett olyan nagy energiát fektetnie önmaga rejtegetésére. Miután visszatértek a szobába, friss kötés került a karjára. Biztosan marad egy szép nagy heg a seb után, de járhatott volna rosszabbul is. Ráadásul jobb helyen nem is lehetne. A környezet olyannyira megnyugtató és biztonságot nyújtó volt, hogy amint elfeküdt, szinte pillanatokon belül elnyomta az álom. Bár még rengeteg kérdés és kétely motoszkált elméjében, azok mind várhattak holnapig.

               Nehezére is esett felkelni reggel, hisz olyan kényelmesen és mélyen aludt, de Rygani finoman rázva a vállát jelezte, itt az idő magához térnie. Ahogy kinyitotta szemeit, először csak homályosan érzékelte a nő szürke arcát. Pár pislantás után élesebb lett a kép, és már az apró mosolyt is látni vélte.

- Jó reggelt! Hamarosan kezdődik a gyűlés. Hoztam neked ruhákat.

               Syraa még feküdt pár percig, míg teljesen magához nem tért. Próbált visszaemlékezni álmára, tudta, hogy valami érdekes volt, de az emlék kisiklott ujjai közül, mikor éppen megragadta volna. Talán mégsem olyan fontos, hogy megmaradjon. Felült az ágyban, és ijedten kapott a sálja után, amely kezdett lecsúszni nyakából. Jó okkal nem vette le a ruhadarabot éjszakára, és máris visszaigazította a helyére. Vannak dolgok, amiknek egyszerűen rejtve kell maradniuk. Rygani már láthatóan felöltözött, ezúttal hanyagolva a bőrpáncélt. Ujjatlan, elől fűzős inget vett magára, mely a térdéig leért. A kibontott fonásnak hála hosszú tincsei most lágy hullámokban omlottak hátára. Syráát elbűvölte a rengeteg haj látványa. Sajátja sem volt éppen rövid, míg el nem hagyta otthonát, ugyanis akkor levágta fürtjeit, hátha így még kevésbé ismerik meg, ha keresnék őt.

- Ha éhes vagy, egyél nyugodtan. Biztos vagyok benne, hogy el fog tartani egy darabig, jobb nem üres hassal nekivágni! – Rygani a szoba közepén álló asztalkára mutatott, ahol egy tálcán különböző gyümölcsök és sütemények sorakoztak, mellette egy kis kancsó tej. Syraa gyomra egyből megkordult, ahogy meglátta a finomságokat. Ki is pattant az ágyból, és magához vett egy süteményt. Az ízek harmóniája, és a szájában elolvadó piskóta egy pillanat alatt a mennyekbe repítette. Mire észbe kapott, már a harmadik sütit kezdte majszolni.

               A nő elfojtott egy nevetést, majd leült íróasztalához, és folytatta az ott heverő félkész rajzot. Syraát megkörnyékezte a gondolat, hogy talán egy újabb álombéli látomás kerül vászonra, és lassú, hangtalan léptekkel megindult felé. Mikor Rygani az álmaiban látott felszíni világról, és a szörnyidézőkről mesélt, egyszerre megigézte a gondolat, hogy a nő ilyen színes fantáziával született, ugyanakkor meg is rémisztette. A múltban voltak olyan képességű te’nairik, sőt, néhány halandó is, akik képesek voltak a jövőbe látni. De ha nem is erről van szó, olyanok arcát megálmodni, akiket sosem láthatott, nem hétköznapi dolog.

               Rygani keze nyomán egy férfi arc kezdett kirajzolódni a papíron. Haja sötét, mosolya széles, talán túlságosan is. Ajkai vékonyak voltak, a szemeiből hiányoztak a pupillák, amitől tekintete üresnek és kissé szomorkásnak hatott. Kerek füle egyértelműen jelezte, ez bizony egy szörnyidéző. Syraa teljesen elbűvölve állt a nő mellett, csodálva rajztehetségét, mikor az felnézett rá. A lány szótlanul sarkon fordult, és inkább hagyta a művészt alkotni, míg jó maga szemügyre vette az új ruháját. Éjkék színben pompázott, egészen hasonló árnyalatban, mint saját szakadt öltözéke. Úgy tűnik, Rygani erre is ügyelt. Könyékig érő ujja vékony, áttetsző anyagból készült, derekánál pedig bársonyöv fogta össze.

- Gyönyörű – sóhajtott a lány elismerően, majd félrevonult egy kis sarokba, hogy gyorsan magára kapja új göncét, míg a másik el van foglalva a rajzzal. A ruha oly könnyed volt, alig érezte, hogy visel valamit. Elégedetten nyugtázta, hogy nem mutat sokat, no, nem mintha a lánynak lett volna mit mutogatnia. Egy bizonyos fokig zavarta a tény, de már rég beletörődött, hogy nem lehet tökéletes. Női bájait inkább az arcán viselte, még ha ezt eddig senki nem mondta neki ilyen megfogalmazásban, hisz… nem volt rá semmi okuk. Számos, testével kapcsolatos problémája felett inkább igyekezett szemet hunyni, pedig nem volt egy könnyű feladat.

               Mindenesetre most egész jól érezte magát, új környezetben, új emberek között, akik számára az lehet, aki mindig is lenni akart. Ez egészen újfajta szabadságot és önbizalmat adott neki, még ha ott is volt az aprócska félelem, hogy rájönnek titkára. Jelen pillanatban jól érezte magát, és csak ez számított. Még párat forgott is új ruhájában, majd a kikészített szandálba bújt, melynek hosszú pántját egészen a térdéig lábai köré tekerte. Sok te’nairi ilyen lábbelit hordott, mások a csizmát preferálták, de rengetegen esküdtek mindennemű cipő nélkülözésére. Ahogy ruházatuk, ez is személyről személyre változott.

               Syraa magára kapta még a Ryganitól kapott fehér köntöst, majd megpróbálta rendbe szedni haját is, hiszen mégiscsak egy gyűlésre készülnek. Bár nem egészen tudta, mit keresne ott. Az ilyen nagyszabású tanácskozásokon a legidősebb te’nairik, legbefolyásosabb családfők, az Őrzők, és természetesen maga a Te’sina szokott jelen lenni. Olyasvalakinek, mint Syraa, mi keresnivalója lenne ott? Ezek a személyek mind bölcsek és tapasztaltak, minden fontos kérdésben ők döntenek. Lehet, hogy a Te’sina az uralkodónő, de ez inkább amolyan tiszteletbeli, jelképes cím. Ő az, aki véglegesít és kihirdet mindent, de ő sem hozhat meg egy komoly döntést sem anélkül, hogy a tanáccsal meg nem vitatná. Egyedül háborús helyzetben válik abszolút uralkodóvá, de arra már évszázadok óta nem volt szükség. Egy szó, mint száz, egy ilyen helyen a lánynak nem volna helye, és most, hogy igénylik jelenlétét, nem tudta eldönteni, megtiszteltetésnek vegye, vagy kezdjen félni.

               Mire Rygani kimondta az indulást, a lány elhatározta, hogy egyszerre teszi mindkettőt. Örült, hogy alacsony elvárásai ellenére ilyen jól alakult sorsa, hogy a palotába is bejutott, és még egy fontos gyűlésen is részt vehet. Ugyanakkor rettegett is, hogy ennyi komoly és fontos személy között ott lesz ő, a Nagy Síkról jött kis senki, aki nem tud hozzátenni semmi érdemlegeset a beszélgetéshez, így hasznossága megkérőjelezhetővé válik mindenki számára. Pedig szerette volna hasznosnak érezni magát, tenni valamit másokért. Bár sok minden ködös volt számára a tegnapi beszélgetésből Rygani és a Te’sina között, az világossá vált számára, hogy a te’nairik komoly gonddal néznek szembe. Egy belső hang azt súgta neki, valami nagyon nincs rendben, valami szörnyű közeleg.

               A trónterem most korántsem volt olyan üres és csendes, mint előző nap. A tágra nyitott bejáratnál árnyéklények strázsáltak, a nyitott körbe helyezett székek nagyrészén pedig már helyet foglaltak a tanácstagok. Egyenlő számban voltak férfiak és nők, egymással szemben elhelyezkedve. Bár még láthatóan nem érkezett meg mindenki, de a jelenlévők máris vitatni kezdtek kisebb ügyeket, néhol már egészen veszekedés-szagú volt a dolog. Látott visszafogottabb és díszesebb ruhákat, csodás hajkölteményeket és ékszereket.

               Amint Rygani megközelítette őket, szép sorjában mindenki köszöntötte a bizalom jelével. Syraa is megismételte a mozdulatot, bár a tekintetekből nem tudta eldönteni, ki mennyire furcsállja, vagy esetleg ellenzi jelenlétét. Az biztos, hogy volt egy-két te’nairi, aki nem is próbálta leplezni meglepettségét. Rygani a trónszék felé indult, a női oldalon. A Te’sina ülőhelye mellett kettő már foglalt volt, és még ha Syraa nem is tanulta volna otthon az ülésrendet, a székek támlájába vésett szimbólumok azonnal elárulták volna, hogy az az Őrzők helye. A harmadik szék pedig a harcosok vezetőjének van fenntartva. Azaz Rygani Ay Deahennek.

- Sajnos extra vendégeknek nincs külön szék. A gyűlés ideje alatt nem lehetsz a körben, de…
- Semmi gond – vágott közbe gyorsan Syraa, míg a nő bólintott, majd helyet foglalt. A mellette ülő te’nairi széles vigyorral nézett rá. Rózsaszín bőrét haloványkék haj keretezte, amelybe feje baloldalán vajszínű tincsek keveredtek. Ezt a részt egy kis lófarokba fogta, amit bőrszíj fogott össze: rajta pedig ott ékeskedett a szabálytalan formájú szürke kristály. A négy elem kövének egyike.

- Csak nem bővülni fog a tanács? – szólalt meg a lány, aki még Syraánál is fiatalabbnak tűnt. Apró termete ellenére meglehetősen dús keblekkel áldotta meg a természet, rózsaszín szemeiben pedig a csintalanság szikrái pattogtak.

- Ohh, nem, én… a Te’sina szerette volna, ha eljövök, de csak afféle vendég vagyok. – Bár kissé zavarban volt, Syraa viszonozta a mosolyt.
- Vendég, hm? Hát nem ez a legszórakoztatóbb program, amit kínálhatunk neked, de ha Eyelai hívott… - Pár pillanatra a távolba révedt, majd újra vigyorogva fordult a lányhoz, kezét a szívéhez emelve. – A’ryla vagyok. A levegő kövének Őrzője!
- Syraa – mutatkozott be ő is, majd az A’ryla mellett ülő nőre pillantott. Ő már jóval magasabb volt, büszke, határozott tartásából látszott, mennyire más személyiség lehet, mint őrzőtársa. Kék bőre mintha enyhén csillogott volna a beszűrődő napfényben. Haja feketének tűnt, azonban ahol fény érte, látszott indigó árnyalata a szoros fonaton, mely a derekáig érhetett. Sötétlila szemei áthatóak voltak, mintha képes lenne vele mások lelkébe látni. Nyakában arany láncon viselte vízcsepp alakú kristályát, mely akvamarinban pompázott, és mintha kis buborékok látszottak volna benne. Fehér, palotabéli státuszát jelző köpenye más szabású volt, mint a többi te’nairinak. Mindkét Őrző derekán széles öv fogta össze a ruhadarabot, melyre saját elemük jelét hímezték. Syraa nem tudta, merje-e megszólítani a nőt, hisz nem tűnt olyan közvetlennek, mint A’ryla, de mielőtt eldönthette volna, mögötte valaki megköszörülte a torkát:
- Eyelai Nadil Su Wethä Te’sina!
               Syraa először a hang irányába fordult. A tőle legtávolabbi, a nyitott kör szélén ülő férfi szólalt fel. Hasonló köntöst viselt, mint a lány, sárbarna bőrén csak úgy virított a fehér anyag. Fekete haját lófarokba fogta, hosszú karvalyorrának hála egy ragadozómadárra emlékeztetett egész megjelenése. Ezután a lány a galéria felé nézett, amerre az uralkodó szobája is volt. Épp akkor lépett elő a Te’sina, hogy csatlakozzon a tanácshoz, így Syraa amilyen hamar csak tudta, elhagyta a kört. Most vette csak észre, hogy időközben már az összes széket betöltötték, így ő gyakorlatilag egymaga ácsorgott a kör közepén. Annál is sürgősebb lett számra a minél előbbi távozás a bíráló tekintetek gyűrűjéből. A fal mellé állt, nagyjából Rygani mögé, így pont láthatta a másik két Őrzőt a szemközti oldalon. A trónushoz közelebbi bőre, akár a fű. Barna haját a feje tetején egy sávban leborotválta, a többit pedig lófarokba kötötte. Ha Syraa eddig azt gondolta, Rygani haja hosszú, hát most át kellett értékelje a szó jelentését. Bár az Őrző copfja nem volt olyan dús, mint a nőé, mégis láthatóan leért a földig, talán még annál is tovább. Hosszú tincseket az arcán is viselt, bajsza a szája két oldalán hosszan lógott mellkasára. Ránézésre a férfi a tanács idősebb rétegét képviselte, jóval több évszázadott megélhetett, mint társai.  Ő a kristályát az övén hordta, bár ekkora távolságból nem volt kivehető a formája, csak méregzöld csillogása.

               A mellette ülő férfi kétséget kizáróan a tűz Őrzője lehetett. Nem adott a formaságokra, lustán elnyúlt székében, és a karfára támaszkodva figyelte a többieket. Köntöse alól kivillant narancsszínű mellkasa, arcán pedig pajkos félmosoly játszott. Vállig érő, aranyszőke haját mintha megégette volna a tűz, tincseinek vége vöröses színt öltöttek. Egy részét felkötötte, de hajának nagyja így is zabolátlanul hullott arcába. Szabad, nem fejét támasztó kezével a széken dobolászott, csuklóvédőjén pedig felcsillant a tűz elemének köve. Míg Syraa elmerült a kis részletek megfigyelésében, csak késve vette észre, hogy a férfi egyenesen őt bámulja. Mikor a lánnyal összeakadt tekintete, akkor sem zavartatta magát, meg sem próbált félre nézni. Ez pedig még inkább zavarba hozta a fiatal te’nairit, és érezte, hogy felhevül az arca.

               Talán csak azért váltott ki belőle ily reakciót, mert azelőtt soha senki nem nézett rá hasonló tekintettel – úgy, ahogy a magabiztos férfiak mérik végig a fiatal, csinos lányokat, s közben gondolataik olykor egészen illetlen dolgokba hajlanak át.  Bár a birtokon sokszor hallotta összesúgni a szolgálókat, ahogy az ő bájos megjelenése, és túlzottan is szép arca került szóba, az merőben más volt. Bárki gondolhatná, hogy csupán féltékenységről szólt akkor az egész, de Syraa pontosan tudta, hogy inkább önnön hova tartozásáról van szó. Azt senkitől nem vették rossz néven, hogy lányosan szép arccal született, még egy férfitól sem. Ha jóképű, annál könnyebb párt találnia. Még talán azt sem, ha olyan dolgok érdeklik, ami egyesek szerint nem számára lettek kitalálva. De ha valaki teljesen más szeretne lenni, mint akinek a sors rendelte, azt akárki büntetlenül furcsának könyvelhette el. Főleg, ha ezt rosszindulat nélkül teszik – csakhogy Syraa tisztában volt vele, a legtöbben nem mellőzik azt, s szívesen ki is mutatják.

               De most felesleges erre gondolnia. Most az lehet, akinek lennie kell. Az Egynevű Syraa, aki elszökött otthonról, hogy saját útját járhassa. A fiatal és kedves te’nairi leány, aki most fog csak a felnőtté válás útjára lépni. Félelmeit félretolva, s helyébe önbizalmát újfent összekaparva felemelte a tekintetét, hogy ne maradjon le semmiről. A tűzőrző már másra vetette tekintetét, történetesen a székek között bevonuló Te’sinára. A felség trónusa előtt megállva fejét biccentette az összegyűlteknek, majd kezét szívére helyezte, hogy ezután köríves karmozdulatot téve megadja nekik a kellő tiszteletet. A tanács tagjai szinte egyszerre viszonozták a gesztust, még maga Syraa is, pedig nem is látszódhatott a körön kívül.

               Eyelai megigazította smaragdzöld, hosszú uszályú ruháját, hogy kényelmesen leülhessen. Fején látványos kontyot viselt, s homlokán ott díszelgett az ezüst korona. Megköszörülte torkát, mielőtt felszólalt, tiszta, zengő hangja betöltötte az egész termet:

- Köszönöm, hogy eljöttetek! – Színpadiasan intett kezével, mire a két árnyéklény strázsa bezárta a trónterem bejáratát, így a tizenöt fős tanácskozást már senki nem zavarhatta meg. Csak Syraa érezte magát kéretlen kívülállónak, s kissé feszengve állt a vele szemben ülők vizslató tekintetétől tartva. Félelme azonban most alaptalan volt, mert a Te’sina teljes mértékben lekötötte mindenki figyelmét. – Már napok óta terveztem, és egyben halogattam is ezt a beszélgetést, nem ok nélkül. Mint azt jól tudjátok, barátaim, a te’nairik hosszú, békés évszázadok után most újabb nehézségekkel néznek szembe. Bár eddig senki nem merte nyíltan kimondani, de nem burkolózhatunk tovább tagadásba. Változás közeleg, és ennek már komoly előjelei vannak.

               Tartott némi hatásszünetet, ami alatt a hallgatóságnak volt ideje felmordulni, összesúgni, és kétkedőn, vagy épp aggodalmaskodva körbe tekinteni. Syraa nagyon jól tudta, hogy vezetőjük kijelentése vegyes érzéseket fog kiváltani, hiszen a te’nairik alapvetően nagyon ragaszkodnak a békéhez, nem kedvelik a változásokat, és úgy összességében nehezen akarják elfogadni az esetleges fenyegetéseket. Kényelmesebb számukra a nyugodt, meghitt mindennapok egyszerűségébe burkolózni, és teljes mértékben figyelmen kívül hagyni a világ eseményeit. Erre tökéletes alibit nyújtott számukra a föld alatti elszigeteltség. Syraa legalábbis ennek cáfolhatatlan példáját látta nap, mint nap a szülein, de azzal is tisztában volt, hogy kár lenne lebecsülni a tanácsot. Ők tapasztaltak és bölcsek, nem zárkóznának el botor módon a tények elől – vagyis eddig így gondolta.

- Hát sosincs vége a háborúnak? Ha itt sem vagyunk biztonságban… - szólalt meg az egyik hölgy, ki a lánynak háttal ült, s bár elég halk volt, szavai mégis eljutottak Syraa fülébe. Egy idős, szürke hajú és bőrű férfi már jól hallhatóan tette fel a kérdést:

- Mik volnának e bizonyos előjelek? Bár valamennyien már hallhattunk a dolgok alakulásáról, de lehetnek köztünk olyanok, akik nem értesültek. Valamint nem ártana összefoglalni őket, hátha rájövünk, mivel állunk szemben.

- Természetesen, Winbaud, erre szerettem volna most rátérni – felelte Eyeleai, halovány mosollyal zöld ajkain. – Három különös történéssel is alá tudjuk támasztani a veszély valósságát. Az első talán nem is oly szembeötlő, de véleményem szerint mindenképpen számításba kell vennünk. Caletha Sina!

               A női oldalon felemelkedett egy tanácstag, kinek hátulról Syraa csak rézvörös haját és fehér kezeit látta, melyekben pergament tartott. – Természetesen nem kell ismertetnem veletek életünk körforgását. Sokféle okból dönthet egy te’nairi úgy, hogy visszatér természetanyához. – Hangjában valahogy nem volt semmi kiemelkedő, jellegzetes, ami érdekessé tette volna beszédét. Egyszerű tanítót idézett, akinek leckéire lehetetlen tisztességesen figyelni, hisz hangszíne valamiképp mintha növelné a gravitációt szemkörnyéken. – Bármily változatosak is legyenek ezen okok, annyi bizonyos, hogy itt töltött évszázadaink alatt a statisztika változatlan maradt: az éves természetes elhalálozások, vagy ha úgy tetszik, eltűnések száma stagnált. Az átlagos eltűnések száma egy évben olyan hatvanra tehető, amely valamelyest több a születések számánál. Mind tudjuk, hogy ez milyen hatással van fajunk létszámára, de nem ezt fogjuk most megvitatni. Nagyobb problémánk ugyanis, hogy az elmúlt három hónapban mindössze 28 eltűnési esetet regisztráltak. Ez csaknem duplája annak, ami eddig ennyi időn belül előfordult, háromszáz évre visszamenőleg.

               Szavait néma csend követte. Bármennyire is unalmas volt hangszíne, a téma mindenkinek megragadta az érdeklődését, és senki sem tagadhatta, hogy ez valóban furcsa, már-már ijesztő adat. Nem csupán abba volt félelmetes belegondolni, hogy a te’nairik száma nagy mértékben csökken, de hogy ez a változás röpke három hónap alatt állt be, mely az ő hosszú életükben tényleg csak pár szempillantás…
- Ez egy komoly probléma, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül! – szólalt fel valaki.

- Lehet, hogy egy jó előjel, az idősek közül egyre többen elégednek meg életükkel – találgatott egy másik. Pillanatok alatt kibontakozott a szóváltás azok között, akik fenyegetést láttak a statisztikában, és azok között, akik próbáltak szemet hunyni e felett.

- Kérlek… - szólalt meg a Te’sina nyugodt hangon. Kisugárzása most is oly erős volt, még ha nem is emelte fel a hangját, a körülötte ülők szép lassan elcsendesedtek, és így elejét vette egy kibontakozni készülő veszekedésnek. – Ahogy említettem, több bizonyítékot is elétek kívánok tárni. Most az Őrzőkön a sor, hogy olyan információt osszanak meg veletek, amiről még nem hallhattatok. Ennek komolyságát pedig nem lehet megkérdőjelezni! – Hangjába most némi szigor vegyült, jelezve, hogy nem vár kommentet és kétkedést. Miután meggyőződött róla, hogy mindenki figyel, a mellette ülő idős Őrző felé fordult. – Tre’nom, ismertesd velük a helyzetet, kérlek!

               A földőrző felemelkedett székéből, és karjait összefonta köntöse ujjának takarásában. Haja a földet söpörte, hosszú bajsza pedig hullámozva omlott mellkasára. Hangja olyan mélységeket ütött meg, mintha valóban a föld alól szólna hozzájuk. Ő hanyagolta a formalitást, és egyből a lényegre tért: – Könnyű volt abban a tudatban élnünk, hogy a varázskövek segítségével örökké élhetünk a föld alatt, békében. Nem is tévedhettünk volna nagyobbat! Eyelai jól beszélt, a változás a küszöbünkön áll. Mi sem mutatja ezt jobban, mint a varázskövek erejének gyengülése.

               Ismét felmordult a tömeg, de Tre’nom nem tartott nagy szüneteket, kemény hangon folytatta a tények ismertetését: - A Nagy Szörny idején még arra is rákényszerültünk, hogy harcban használjuk a kövek erejét. Manapság már csak az élet körforgását tartjuk fent velük. Ez is sok energiát és szakértelmet követel, de jóval kevesebbet, és jóval egyenletesebben. Ezért sem lehetett feltűnő a változás, mostanáig. – Itt egyik kezét az övére helyezte, melyen ott pihent a föld rúnái közé foglalt kristály. Érintésére a méregzöld kő felragyogott. Először szép egyenletesen világított, de aztán fénye szaggatottá vált, villogni kezdett, végül kialudt. – Még maradt bennük erő, ez kétségtelen. Csak éppen kezdenek kiszámíthatatlanná válni. Ennek végzetes következményei lehetnek. Pusztító viharok…

- Lezuhanhatnak a levélliftek! – tette hozzá A’ryla.

- Mind meghalunk – közölte unottan a tűzőrző. Syraa nem tudta eldönteni, hogy alapból ilyen lehet a stílusa, vagy tényleg nem érdekli a katasztrófa lehetősége. Viszont a lebegő levelek említésére összeszorult a gyomra, és elhatározta, hogy ha ezen múlik, hát ő örökre a Te’nuk tetején marad. Anélkül is épp elég félelmetes volt neki a feljövetel, hogy valaki azt mondja neki, bármikor lezuhanhat.

- Igen, köszönöm a kiegészítést – mormogta Tre’nom, aki látszólag nem örült, hogy ifjabb kollégái közbe szólnak. – A varázskövek, avagy kristályok a Szellemektől nyerik az erejüket. Mind tanultunk erről, de kevesen láthatták a kövek átadását a saját szemükkel. A Szellemek kiválasztottak minket az őrzésükkel, hogy jólétet és békét biztosíthassunk a népünk számára. Ám az Elszigetelődés nagy hatással volt a varázserejükre: alig érezhetően, de szinte azonnal csökkenni kezdett. Ahogy a Szellemek jelenléte is haloványabb. Akik éltek a fenti világban, azok tudják, ott milyen sűrűn jelen volt a yona a levegőben. A szellemi részecskék érintését szinte érezhettük a bőrünkön. Idelent más a helyzet. Hajdan a Szellemek vezetésével nagy varázslatokat vittünk véghez, manapság meg hosszas imák elmormolása után apró segítségeket kapunk csak tőlük, amit a két kezünkkel is megcsinálhatnánk. Minden időnk legnagyobb varázslata eme földalatti birodalom létrehozása volt, és most mégis emiatt hanyatlik népünk!

               Ahogy belemerült szónoklatába, Syraa látta a fokozatosan eltorzuló arcokat, a néma haragot, ellenkezést és megbotránkozást. Az Őrző kijelentése ólomsúllyal nehezedett a társaságra, rajta pedig látszott, hogy pont a kívánt hatást sikerült elérnie. A kibontakozó néma csendben ráérősen helyet foglalt, majd várta, hogy kitörjön a káosz.

Ez be is következett.

               Vagy félperces hallgatás után szinte mindenki egyszerre kezdett beszélni. Voltak, akik burkoltan sarlatánnak nevezték a férfit, mások állították, hogy ők az elejétől fogva tudták, az Elszigetelődés rossz ötlet. Megint mások osztották mind a két véleményt, hozzáadva saját meglátásaikat, állítva, mindkettőben van egy cseppnyi igazság. Összességében nem két pártra, hanem kilencre szakadt a tanács, mert mindenki mást emelt ki a hallottakból. Syraa mindig is azt hallotta, a tanácsba a legbölcsebb és legtapasztaltabb te’nairikat választják be, és hogy minden helyzetben a lehető legjobb döntést hozzák meg. Most, ahogy rájuk nézett, csak egy csapat civakodó gyermeket látott maga előtt, és egyből megértette, miféle hanyatlás az, amire Tre’nom célzott. Csak az uralkodónőjük, és az Őrzők maradtak csendben. Meg persze Rgyani.

               Az ifjú Ay Deahen összenézett a Te’sinávall, aki bólintott, így ő szép lassan felemelkedett székéből, és felemelt valamit. Syraa felismerte nála a kis zsákot, amit találkozásukkor is látott. A nő kinyitotta a zsák száját, és előhúzott belőle valamit. Néhányan ekkor már elhallgattak, és a meglehetősen figyelemfelkeltő mozdulatot figyelték. Igazi némaság azonban csak akkor állt be, mikor Rygani egyenesen a kör közepére hajította a zsák tartalmát. Syraa még a fal mellől is érezte a tetem bűzét, s csak sajnálni tudta azt, aki közelebb ült hozzá, és hasztalanul takargatta orrát. Lehetett valami különleges abban a zsákban, ha eddig el tudta rejteni az oszlásnak indult hús szagát. A lány tett pár lépést a kör felé, hogy a székek közt jobban láthassa a forrást; az őt megtámadó Éhség levágott mancsát. Barna, vékony ujjak, hosszú karmok, melyeken talán még most is ott szárad a te’nairi vére. A szörnyé pedig zöld, a nagyja már megalvadt, de a padlóra dobásától még kicsöppent néhány csepp.

- Ez – szólalt meg Rygani, mikor már mindenki elcsendesült, s az arcokra kiült az undor, de egyben a

megértés is. - ami most fenyeget minket. Erre kellene fordítsuk az energiánkat, ahelyett, hogy egymás közt civódunk! – Hangja kemény éle meglepte Syraát, és most jött csak rá, hiába nagyon kedves a nő, egy harcos szíve lakozik benne, aki nem fél szembe szállni bárkivel és bármivel, akár szóban is. Még ha azok Arnea vezetői és döntéshozói is. – Ha továbbra is kisgyerek módjára kifogásokat találunk ki megoldások helyett, nem muszáj megvárni, míg a kristályok elvesztik az erejüket, és a fejünkre omlik a föld!

- Már ne is haragudj – nézett rá vérig sértetten Winbaud. -, de az Ay Deahenek mindig is nagy ívben kerülték a tisztelet megadását, és az alázatot az idősebbek iránt, ugyebár?

- Felőlem fecseghetünk sértéseket cserélve egymás között, Winbaud Soun, de az nem visz előre. Nem ellenetek kívánok szólni, hanem értetek; mindannyiunkért. Minden te’nairi érdeke, hogy felnyissátok végre a szemeteket, mind, és elfogadjátok, hogy igenis nincsenek rendben a dolgok. Előbb az eltűnések, majd a kristályok gyengülése. Ha igaz, amit Tre’nom mondott, hogy tényleg az Elszigetelődés óta gyengülnek a kövek, már nem tarthatjuk sokáig életben ezt a birodalmat a föld alatt. A Szellemek szeretete elhagy minket. Elutasítjuk a változásokat, nincsenek harcosaink, és ha problémánk adódik, elzárkózunk előle. Ahogy a világ elől is. Itt vitatkozunk, saját komfortunkat mentve, ahelyett, hogy a nép érdekét néznénk, és elgondolkoznánk egy esetleges visszatérésen, ha más megoldás nem marad. Így értette Tre’nom, hogy hanyatlik a népünk.

               A földőrző biccentett a kijelentésre, míg a többi tanácstag magába szállt – ki egyet értve, ki sértetten. Syraa nem tudott elmenni Rygani szavainak igazsága mellett, amely úgy tűnik, mindenki érzékeny pontjába beletalált. Bár nem látta az arcát, de a lány sejtette, hogy elégedett lehet, amiért sikerült hatást gyakorolni a tanácsra.

- Visszatérés? – törte meg a csendet valaki a női oldalról. – Ez mesébe illően hangzik, de talán elfeledkeztél a szörnyről, aki miatt elhagytuk a felszínt?

- A Nagy Szörny az utolsó csatában súlyosan megsebesült a rokonaim keze által. Azt mesélték, alig bírt mozogni, így végül köddé vált a levegőben, úgy próbált menekülni. Ha még életben van, ki tudja, felgyógyult-e sérüléseiből. Az is lehet, hogy már feledésbe merült léte, és soha nem fog visszatérni. De ha mégis… egy szörny már lejutott ide – mutatott a levágott végtagra. – Mint tudjuk, a Nagy Szörny a legerősebb és legveszélyesebb minden fenevad között. Ha egy kis szörnyidézőből származó Éhség utat talált Arneába, a Nagy Szörny itt fog kopogtatni az ajtónkon, mire észbe kapnánk. Az esélyeink jelentősen nagyobbak a felszínen, ahol nem kell attól tartanunk, hogy ránk omlik az ég.

- Vérbeli Ay Deahen, csak azt nézi, egy csatából hogy jönne ki jól… - jegyezte meg egy idősebb férfi.

- Ez így van, Vocher Suon. Harcos vagyok, arra tanítottak, hogyan győzzem le az ellenséget. Hogyan mérjem fel és használjam ki a gyengeségeit, amiket aztán ellene fordíthatok. Éppen ezért a saját térfelemen is meglátom a hibákat. A védelmünk mostanra már nem elég erős, hogy megvédjen a szörnytől. Fel kell készülnünk, ha…

- A mágikus fal azért jött létre, hogy megvédjen tőle – ragadta maghoz a szót a korábbi hölgy. – Ha át tudná törni, már megtehette volna.

- Nem olyan biztos. – Ryganit csak úgy bombázták a rosszalló tekintetek, és hiába csak egyesével beszéltek ellene, látszott, hogy a többség véleménye szól e megnyilvánulásokból. – A kristályok ereje gyengül. A Szellemek jelenléte gyengül. A falat pedig az öt kristály és a Szellemek varázsereje alkotta. Tehát az is éppannyira gyengült az évszázadok alatt. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, minthogy egy fentről származó szörny gond nélkül besétált Arneába. Ráadásul… - Itt egy pillanatra elhallgatott, de ezúttal senki nem próbált közbe szólni. -…át tudtam nyúlni a falon.

               Kijelentését olyan mély csönd követte, hogy Syraa még levegőt venni is félt, attól tartva, hogy még a terem másik végében is hallanák. Eddig úgy érezte, talán sikerült észrevétlen maradnia, és ezt nem akarta tönkre tenni. Az eddigiek alapján azt várta, hogy pillanatokon belül újabb vita alakul majd ki, és a tanácsot ismét felbolygatja a hír. Mégsem szólalt meg senki. A síri csend kezdett egyre zavaróbbá válni, de egyben jó jelnek is bizonyult. Talán végre megértették mind, milyen valóságos is a probléma. Ezzel pedig visszanyerték méltóságukat, melyet korábbi veszekedésükkel vesztettek el a lány szemében.

               Rygani visszapakolta a kezet a zsákba, majd helyet foglalt. Most már egészen biztos volt, hogy a kis szütyőt elbűvölték, mert kezdett tisztulni a levegő. Mikor a tanácstagok feleszméltek elmélyült gondolataikból, mindannyiuk arcára kiült a bizonytalanság.

- Mikor történt ez? – kérdezte valaki.

- Tegnap reggel.

- Lehetséges, hogy a szörny magától került ide?

- Ezt én sem tudom. A fal gyenge, ebben biztosak lehetünk. De akkor is több ezer tonnányi föld vesz körbe. Nem tartom valószínűleg, hogy egy Éhség egymagában leásson idáig, ráadásul céltudatosan. Valakinek ide kellett küldenie. – És ezek után Ryganitól teljes mértékben elragadták a szót.

- Ki akarhat bántani minket? A Nagy Szörny nem tehette, ő is csak egy szörny! Ez intelligens gondolkodásra vall.

- A szörnyidézők pár évszázad alatt már rég elfelejthettek minket. Senkinek nem lenne oka ezt tenni!

- Lehet, hogy a Szellemek meg akarnak büntetni minket?

Végül a tömegből kihallatszott a kérdés, ami mindenkit érdekelhetett, mert elhallgattak.

- Őrzők! Mik az esélyeink a fal megerősítésére?

Minden szem az Őrzőkre szegeződött, Tre’nom ismételten felkelt helyéről. – A kristályok gyengék. A legnagyobb problémánk a fény kövével van, aminek sosem volt Őrzője. Csak a mi egyesített erőnkkel tudjuk irányítani, mivel még nem találtunk olyan te’nairit, akinek hatalma lenne a fény felett. Ha ez így meg tovább, már csak egyetlen nagy varázslatra marad erőnk… egyszerre kell energiát sugároznunk a fénykőbe, és sajátjainkba, de amíg csak négyen vagyunk, ez akár halálos is lehet bármelyikünk számára. Ha cselekedni akarunk, gyorsan kell tennünk, mert minél jobban gyengülnek a kristályok, annál biztosabb a bukás. Amennyiben nem használjuk ki az utolsó lehetőséget is, itt fogunk meghalni mindannyian, a föld alá temetve.

               Ez a kijelentés nem volt megnyugtató hatással senkire. Syraa gyomra összeszorult, ha csak elképzelte, ahogy hirtelen rájuk szakad az égbolt, mely persze csak egy hamis illúzió a fejük fölött, de eddig sosem tűnt fenyegetőnek. Aztán azt is látta lelki szemei előtt, hogy visszavarázsolják magukat a földfelszínre, ahol aztán a Nagy Szörny prédájává válnak, vagy ha nem is, talán maguk a szörnyidézők fordulnak ellenük. Egyik lehetőség sem hangzott jól, de Ryganinak és Tre’nomnak is igaza volt egy valamiben: itt nincsenek biztonságban. Ha valaki ellentmondana ennek, végleg elveszítené a hitét a tanácsban. Az ifjú Ay Deahen szavai kemények voltak velük szemben, de a bennük rejlő igazság megkérdőjelezhetetlen.
- Bárhogy is legyen – törte meg a csendet a földőrző, miközben újra leült. -, még maradt némi időnk. Hosszú évszázadok kellettek a kövek ilyen mértékű elgyengüléséhez. Pár nap, vagy hét, nem számít már. Nem fog egyik pillanatról a másikra eltűnni a fal. De ez nem is jelenti azt, hogy az örökkévalóságig halogathatjuk a döntést…
- Úgy van – szólalt meg hosszú idő után újra a Te’sina, s ezúttal ő emelkedett fel székéből. – Nem szükséges most azonnal dönteni. Ennek ellenére szeretném, ha mindannyian elgondolkoznátok a hallottakon. Ahogy már az elején is utaltam rá, egy sorsdöntő problémával állunk szemben, és szeretném, ha világos lenne: én a visszatérés mellett szavazok. – Látszott az arcokon, hogy ez nem tetszik mindenkinek, de mielőtt bárki is ellenkezett volna, Eyelai folytatta: - Mindenki döntése számít ebben. A tanácstagoké a leginkább, de elengedhetetlen, hogy a nép is tudjon erről. Pár napon belül kiadok egy közleményt, amelyben tudatom velük a helyzetünket. Mindenkit szavazásra kötelezünk, hogy támogatja, vagy ellenzi-e a visszatérést. Legvégül újabb gyűlést tartunk, ahol ti is leadjátok voksotokat, és amint megvan az eredmény, cselekszünk. Vagy nem, ha azt akarná a többség – egy hónapon belül kiderül. Őrzők, van még egy hónapunk?

               A négy te’nairi összenézett, bár a két nő arcát nem láthatta Syraa, de a férfi társaik tekintetéből tudta, hogy a szavak nélküli kommunikációban ők is részt vesznek. Mintha mentálisan összebeszéltek volna, egyszerre Eyelai felé fordultak, majd bólintottak.

- Egy hónap… - mormogta Tre’nom, majd a vele szemben ülő, fonott hajú hölgy még hozzátette:
- Egy nappal sem több. Nem pazarolhatunk a kelleténél több energiát a te’nairik bizonytalanságára.

- Ez világos – zárta le a témát Eyelai. – Akkor egy hónap. A döntésemet meghoztam, mindenki tegyen úgy a magáéval. Vannak még kisebb, jelentéktelenebb ügyek, amit meg kell vitatnunk, de úgy hiszem, egyelőre épp elég gondolkozni valót adtam mindenkinek. A gyűlésnek ezzel vége!

Ahogy ezt kimondta, a csoport felmorajlott, Syraa pedig nem tudta, mit tegyen. Azt hitte, az uralkodónő akar majd tőle valamit, hogy azért hívta ide, mert neki is lesz valami fontos dolga. Habár ettől egyben félt is, hogy talán beszélnie kell a tanács előtt, vagy hasonlót tennie, ami rettentően zavarba ejtette volna. Mégis, legalább hasznosnak érezte volna jelenlétét, hogy talán egy kicsit fontos ő is, most meg elfogta az enyhe csalódottság, hogy mégsem.
- Ti maradjatok – szólt oda a Te’sina az Őrzőknek. – Rygani… - Hogy ezután mit mondott még, a lány már nem hallotta, mert mindenki más elindult kifelé, sokan beszélgetve, így meglehetősen nagy zajt generálva az amúgy is visszhangzó teremben. Azonban, ahogy Eyelai felé fordult, egyenesen a szemébe nézve, ledermedt. Mégis akarnak tőle valamit? Nem szabadulhatott a narancssárga szempár szorításából, egészen addig, míg a Te’sina biccentett a fejével, majd elindult a szobájába.
- Akkor most… - Syraa az orra alatt motyogva próbálta eldönteni, helyes-e a feltételezése, miszerint követnie kellene az uralkodót. Ekkor nézett rá Ryganira, aki kiszúrta bizonytalanságát.

- Gyere! – formálta a szót némán, ajkaival, majd ő is, az Őrzők is követték Eyelait.